A csodálatos pillangó

A pillangó egy napos késő tavaszi délelőttön tűnt fel az udvaron. A járda szélén pihent meg, kicsit úgy festett, mintha mindig ugrásra – akarom mondani repülésre – készen állna. Biztosan nagyon figyelt szemeivel, lesve, mikor kell gyorsan szednie a sátorfáját és menekülnie, mikor fenyegeti valami veszély, de mivel a pillangó tekintete kifürkészhetetlen volt, ezt nem állíthatom határozottan.

Az viszont tény, hogy ez a lepke hatalmas volt, nem a szokásos kis fehér pillangót kell elképzelni, hanem azoknál sokkalta nagyobbra nőtt. Szárnyain fejedelmi minta pompázott, csodálatos színkavalkáddal lepve meg a nézelődőt. Nem is láttam még ilyen szép lepkét, legfeljebb képeskönyvekben.

Az állat meglepően közel engedett magához, nem tűnt félénknek, és ez megint megdöbbentő volt, hiszen soha azelőtt nem találkoztam ilyen bátor pillangóval. A többiek – huss! – szemvillanásnyi idő alatt tovarepültek, megközelíteni sem lehetett őket. Az udvaron napozó pillangót azonban hosszan tudtam szemlélni alig karnyújtásnyi távolságból. Olyan sokáig tűrte jelenlétemet és figyelmemet, hogy én untam el hamarabb bámulni, és elmentem dolgomra.

Amikor kicsit később visszatértem, a pillangó még mindig ugyanott tartózkodott. Ezen is meghökkentem, de végül bementem a házba, ebédidő közelgett. Délután a lepke már nem volt ott. De kár, hogy nem fényképeztük le – jutott ekkor eszembe, mert ilyen csodaszép példányt ritkán lát az ember, ez meg ráadásul nyugton is maradt, könnyedén megörökíthettük volna egy képen.

Másnap délelőtt annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a pillangó újra felbukkant az udvarunkon, szinte centiméternyire ugyanott, mint előző nap. Kétségtelen, ugyanaz az állat volt, ilyen lepke nem sok repked körülöttünk. Ugyanaz a méret, ugyanaz a csodálatosan díszített szárny. A pillangó ugyanúgy mozdulatlanul napozott, mint előző nap, s ugyanolyan közel is engedett magához. Hihetetlennek éreztem, és bár kaptam egy újabb lehetőséget, most eszembe sem jutott a fényképezés. Csak néztem, és arra gondoltam, talán megsérült a pillangó, azért pihen olyan hosszan itt, a járdánkon ismét.

Nem mertem hozzáérni, csak törtem a fejem, hogyan segíthetnék rajta, de mivel nem értek a lepkékhez, sajnos nem jutott eszembe semmi. Hiszen azt sem tudtam, mi baja lehet! A szárnyát nem láttam töröttnek vagy sérültnek, a többi testrészét pedig nem tudtam kellően alaposan szemügyre venni. Megijeszteni semmiképpen nem akartam, így csak leültem, és néztem, és egyszerűen csak ott voltam vele. Délutánra megint eltűnt az udvarról, hiába kerestem.

A következő napokban minden délelőtt láttam őt. Határozottan az volt az érzésem, hogy a napos, meleg járdán próbál kiheverni valamit. Fájdalmat, sérülést, bánatot? Nem tudom. De fel sem ötlött már bennem, hogy lefotózzuk. Minek? Emlékezetembe égett termete, cifra szárnya, mely – akárhányszor néztem – nem emelte magasba törékeny testét.

Aztán egyszer borús napra ébredtünk. Ezen a délelőttön nem érkezett meg a pillangó a járdánkra. Mi történhetett vele? – vetődött fel bennem a kérdés. Vagy csak azért nem jött, mert ma nem süt ide a nap, most nem olyan hívogatóan meleg a járdánk?

Másnap reggel újra felragyogott a nap az égbolton. Ontotta a meleget, az udvar napfényben fürdött. Kíváncsian szaladtam ki délelőtt, a szokott időben, ám a lepke ezúttal sem érkezett meg. Mi lehet vele? – aggasztott a kétely. Nem kaptam rá választ.

A csodálatos pillangó soha többé nem bukkant fel. Reméltem, hogy meggyógyult és végre elrepülhetett. Olyan messzire, amilyenre csak akart. Oda, ahová tartozott.