A fűszál és a katica

Egy egészen apró fűszál bújt ki a földből. Kíváncsian nézett körbe, hogy lássa, hová érkezett. Milyen érdekes itt! – gondolta, ahogy megcsodálta az eget, a földet, szomszédos társait és a közeli fákat.

A fűszál növekedni kezdett, hiszen melegen sütött a nap, a talaj tele volt tápanyaggal, eső is gyakran öntözte. Ahogy egyre magasabb lett, mind többet látott a világból. Már észrevette a közeli virágágyásban pompázó növényeket, a kerítés mögött ugató kutyát és a szorgalmasan dolgozó hangyákat is. Jól, sőt mi több: remekül érezte magát. Még az időnkénti fűnyírás sem zavarta; először ijesztőnek találta, de nem fájt, a vágástól pedig tovább erősödött, és hamar meg is nőtt újra.

Egyszer egy katicabogár baktatott a fűszálhoz. Apró kosárkát szorongatott, és udvariasan köszönt.

– Szia! Felmászhatok rád? – kérdezte.

– Nem fog az fájni nekem? – aggodalmaskodott a fűszál.

– Nem hiszem – felelte a katica. – Eddig még senki sem panaszkodott. De ha fáj, csak szólj, és azonnal lemegyek.

– Rendben – egyezett bele a fűszál némi töprengés után.

A katicabogár elindult felfelé, és tényleg nem okozott fájdalmat a fűszálnak.

– Miért mégy fel? – faggatózott a fűszál.

– Szeretnék fentről körülnézni, látok-e valahol ennivalót – válaszolta a katica. – Éhes vagyok, és elfogyott az élelmem, gyűjtenem kell néhány falatot. Ezért van nálam a kosárkám. Csak ha fogom, akkor nem tudok repülni, másznom kell.

A fűszál csodálkozott.

– Nekem semmit nem kell tennem, hogy ne legyek éhes – mondta. – Csak felszippantom a talajból a tápanyagot a gyökeremmel, megiszom az esővizet, és magamba szívom a napfényt. Nem kell sehová se mennem.

– Nagyon jó dolgod van – jegyezte meg a katicabogár. – Örülj neki, becsüld meg! Jöhetnek még ínségesebb napok.

A fűszál nehezen tudta elképzelni, hogy más is lehet az élet, mint amilyennek eddig megtapasztalta. Hitte is, nem is a katica szavait.

A katicabogár időközben felkapaszkodott, szétnézett a fűszál tetejéről, meglátott valami neki való élelmet, és lemászott. Elköszönt a fűszáltól, és elindult az ennivalóért.

Hamarosan beköszöntött a nyár. Forrón tűzött a nap, és egyáltalán nem esett. A fűszál szenvedett a kánikulától, és néhány nap után már nagyon szomjazott. De hiába reménykedett, egy csepp eső sem hullott. A fűszál sárgulni kezdett, görnyedten hajladozott a napsugarak alatt. Eszébe jutott, mit mondott a katicabogár, és most már értette, mire gondolt.

Egy tikkasztó délután a katicabogár újra feltűnt kosárkájával. Meglátta a rossz színben lévő fűszálat, és odasietett hozzá.

– Mi a baj? – érdeklődött aggódó tekintettel.

– Nagyon szomjas vagyok – panaszkodott a fűszál. – Túl régen esett az eső, és a nap kiszívja minden erőmet.

– Hozok neked vizet! – kiáltott fel a katica. – A közelben van egy tál víz, az állatoknak tették ki, megmerítem benne a kosaramat.

A katicabogár elment, majd pár perc múlva visszatért. Kosárkája tele volt vízzel, megöntözte vele a fűszálat.

– Nagyon köszönöm – szólt a fűszál.

– Kérsz még? – kérdezte a katica.

– Kérhetek? – sóhajtott a fűszál nagyot.

– Persze – vágta rá a katica.

A bogárka többször is fordult az apró kosárral.

– Hálásan köszönöm – mondta végül a fűszál. – Igazad volt a múltkor, tényleg jöhetnek ínségesebb napok. Jöttek is – tette hozzá.

– Te is segítettél nekem, én is segítek neked – kacsintott a katicabogár kedvesen. – Máskor is szívesen meglocsollak szárazság idején.

Néhány nap múlva szerencsére nagy zivatar érkezett sok-sok esővel, véget ért az aszály. A növények fellélegezhettek a nagy zuháréban, és csillapíthatták szomjukat. A fűszál egészen kizöldült. Újra jól érezte magát, de annak is örült, hogy tanult valami újat, és közben szert tett egy igazi barátra.