A hosszú szárú, piros virág magasra emelte fejét a csendes nyári napon. Büszkén nézett szét a réten, tudta, ő a legszebb növény közel s távol. Örömmel fogadta, amikor rászállt egy pillangó, mert tovább emelte pompáját. Nem bánta a méhecskék látogatását sem. Vigyék csak jó messzire virágporát és hírét!

Amikor azonban a szellő suhant mellé, és meglegyintette, hangosan bosszankodni kezdett.

– Menj innen! Ha meghajlítod a száramat, alacsonyabb leszek, és nem látszom ki a rét többi növénye közül! – szólt rá mérgesen.

A szellő megharagudott a goromba megjegyzésért, és megsértődött. Faképnél hagyta a piros virágot, amit a rátarti szépség elégedetten vett tudomásul. Nem tudhatta, hogy a szellő anyukájához, a szélhez és apukájához, az orkánhoz igyekszik – árulkodni. Amikor a szellő elpanaszolta nekik, milyen utálatos volt vele a piros virág, szülei felháborodtak, s együtt keltek útra, hogy elégtételt, legalább egy bocsánatkérést követeljenek a piros virágtól. Amerre jártak, letörtek a fák, porig hajoltak a fűszálak és virágok, reszkettek a növények, menekültek az állatok. Az emberek csodálkoztak, milyen szélvihar kerekedett szinte a semmiből.

Amikor a szél és az orkán a rétre értek, keresték az öntelt virágot. Rettentő süvítésüktől a földig lapult minden növény, de a piros virág minden erejével dacolva igyekezett továbbra is kiemelkedni. Pedig talán jobban tette volna, ha ezúttal feladja büszkeségét, és a többiekkel együtt a földre fekszik. A szél és az orkán belekaptak pompás szirmaiba, és lesodorták ékességét. Csupán a szára és virágjának csonkja maradt, mire a szél és az orkán dúlva-fúlva hazavonultak.

Csend lett. A növények lassan feltápászkodtak a talajról, és döbbenten nézték a rét egykori szépségkirálynőjét, a magas, piros virágot, pontosabban azt, ami maradt belőle. A virág sírva próbálta elrejteni szégyenét. Most már egyáltalán nem igyekezett kitűnni, éppen ellenkezőleg, próbált minél mélyebbre bújni, ne lássa senki, hogyan néz ki.

– Ne sírj, jövőre visszanyered pompádat, és ugyanolyan szép leszel, mint korábban. Vagy talán még szebb! – vigasztalta az egyik pillangó, de a következő nyár még elérhetetlenül távolinak tűnt a virág számára.

Csendben, elbújva töltötte a kánikula hátralévő heteit.

Aztán eljött az ősz, a tél, majd a tavasz. A növények a hosszú pihenő után ismét a nyári kibontakozásukra készültek. A piros virág is kihajtott, szára minden korábbinál hosszabbra nőtt. Hamarosan szirmai is kifejlődtek, s várakozva ölelték körbe bibéjét. Mindenki izgatottan figyelte, mikor engedik el a szirmok biztos kapaszkodójukat és hajolnak hátra, megmutatva a virág teljes szépségét a nagyvilágnak. A pillangók és a méhek a közelben táboroztak le, mindannyian látni szerették volna a növény újjászületését. Egy meleg nyári napon végre kinyílt a piros virág. Pompásabb volt, mint valaha. Csodájára jártak a bogarak, a rovarok, de a rét többi növénye is ámulva leste. Szépségének gyorsan híre szaladt, sokan jöttek megnézni.

Néhány nap múlva a szellő is megérkezett a fülledt kánikulába. Átlibbent a réten, lágyan megsimítva a növényeket. A magas, piros virágot is érintette a fuvallat. A hőség ellenére egy pillanatra mindenki megdermedt, ijedten leste a virág viselkedését. A rét lakói jól emlékeztek a tavalyi viharos szélre, s nem kívántak még egy hasonlót átélni. Rémülten figyelték, hogy a piros virág szólni készül a szellő után.

– Jó, hogy jöttél – jegyezte meg a virág barátságosan. – Üdítő vagy ebben a melegben. Gyere máskor is, kérlek!

– Nagyon szívesen – felelte a szellő. – Nem zavar, hogy a szárad kicsit meghajlik miattam? – kérdezte némi gondolkodás után.

– A legkevésbé sem – felelte a virág udvariasan.

A szellő elmosolyodott, a rét lakói pedig fellélegeztek. A piros virág önteltségének nyoma sem volt. Örömmel fogadott mindenkit, aki a környékre vetődött, és már nem csak saját magával foglalkozott. Dicsérgette a többi növényt, és minden alkalommal lelkesen üdvözölte a szellőt, amikor az a rétre tévedt.

– Nahát, nem csak szép, kedves is. Igazi ritkaság! – állapították meg a rét lakói és látogatói.

A piros virág korábban még soha nem volt olyan büszke, elégedett és boldog, mint akkor.