Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek bárányfelhőcske. Amolyan szép, fehér, göndör bárányfelhő – amilyenre először gondolnánk. Sokan megcsodálták az égen úszkáló felhőt, szabályos alakját, bodrait, sőt néhányan még le is fényképezték.

A kis bárányfelhő pedig csak úszott, úszott az égen, és miközben mások áhítattal bámulták, ő egyáltalán nem volt elégedett. Nem szeretett szép bárányfelhő lenni. Vágya szerint nagy, szürke viharfelhővé változott volna, villámlással, dörgéssel és jókora zuháréval. De hiába: ártalmatlan bárányfelhőként nemhogy dörögni és villámlani nem tudott, de egyetlen csepp vizet sem volt képes kifacsarni magából. Pedig de jó lenne egyszer – legalább csak egyetlenegyszer – jól megáztatni egy szántóföldet és kiesni magából minden örömet, bánatot, gondolatot!

Ahogy a bárányfelhő ezen törte a fejét és búslakodott, a szél észrevette, hogy lógatja az orrát.

– Mi a baj, komám? – érdeklődött.

A bárányfelhő elpanaszolta neki, hogy mennyire unalmas mindig ilyen szép, szelíd bárányfelhőnek lenni. Úgy kipróbálná már magát igazi viharfelhőként!

A szél pedig úgy döntött, segít neki. Fújni kezdett, erősen, ahogy csak bírt. Fújta, fújta a bárányfelhőt, majd arra kérte, várjon kicsit. S amíg a bárányfelhő türelmesen várakozott, addig más irányból, távolabbról kezdett ismét nekicihelődni, más bárányfelhőket is odaterelve. Amikor már meglehetősen sok felhő gyűlt össze, arra kérte őket, kapaszkodjanak egymásba. A szelíd, fehér bárányfelhők engedelmesen társaikba karoltak, s a szél még közelebb fújta őket egymáshoz. Ahogy egyre jobban összetorlódtak, mind sötétebbé váltak: előbb világosszürke, majd sötétszürke színben pompázva. Amikor szorosan egymáshoz sodródtak, villám csapott ki, mennydörgés kísérte, és hamarosan az eső is megeredt, igazi felhőszakadás kerekedett.

A kis bárányfelhőnek nagyon tetszett, hogy részese lehet egy valódi viharfelhőnek. Életében először villámlott, dörgött és zuhogott belőle az eső. Jó móka volt, roppantul élvezte, csakhogy egy idő után nagyon fárasztónak érezte. Amikor már nagyon kimerült – a többiekkel együtt –, apadni kezdett az eső, majd szépen lassan elállt. A felhők egyre távolabb engedték egymást, színük ismét világosabb lett. Amikor a szél végre elült és megpihent, ők is különváltak, mindenki ment a maga dolgára – immár újra egyszerű, fehér bárányfelhőként.

– Köszönöm – mosolygott a bárányfelhőnk immár visszanyerve eredeti alakját és színét. – Felejthetetlen élmény volt.

– Szívesen, máskor is – kacsintott rá a szél.

A bárányfelhő búcsút intett neki, és békésen tovaúszott az égen. A nagy zivatar után különösen sokan csodálták meg hófehérségét, formáját. A bondor felhő pedig jót mosolygott azon magában, hogy azoknak, akik dicsérik, fogalmuk sincs arról, hogy ő nemrég még  bizony sötétszürke volt, dörgött, villámlott és rengeteg vízzel árasztotta el maga alatt a tájat. Ez az ő titka marad.