A szilaj lovacska története – 2. rész

Másnap hasonlóan kezes bárányként viselkedett, és egyszer csak tényleg kitárult a kapu. A lovacska az első pillanatban el sem hitte, hogy végre kisétálhat rajta. De lovasa magabiztos kézzel pontosan arra irányította. A lovacska örömében felnyerített. Legszívesebben kirohant volna, de tudta, még nem érkezett el a megfelelő pillanat. Méltóságteljesen kilépegetett, és látta, hogy közben édesanyja is kapott egy lovast, és követik őket. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta abban, hogy véghez vigye a tervét.

Amikor a rétre értek, a lovacska vadul hánykolódni kezdett, majd két lábra ágaskodott, és megrázta magát. A lovasa kapaszkodott, miközben igyekezett megfékezni, de a lovacska olyan erővel próbált szabadulni, hogy a férfi nem tudta tartani: leesett róla. A lovacskának nem kellett több, vad vágtába kezdett. Élvezte a sebességet, a szabadságot, azt, ahogy a szél belekap a sörényébe. Végre nem irányítja senki, száguldhat! Mögötte kiabáltak, az édesanyja is nyerített, de a lovacska nem figyelt rájuk. Csak suhant, suhant előre, már a rét szélén járt, de ezúttal nem fordult vissza, ahogy szokott. Még, még, még – gondolta mohón, és tovább robogott. Átugrott a bokrokon, ki a szántóföldre, majd egy legelő következett, és váratlanul egy szikla bukkant fel. A lovacska megtorpant, de a nagy lendület vitte tovább, és képtelen volt megállni. A szikla alatt folyó húzódott, a lovacska belepottyant. A mederben éles, hegyes kövek bújtak meg, felsértették a lovacska lábát.

– Jaj, de megütöttem magam! – nyerített fel a lovacska kétségbeesetten.

Kivánszorgott a partra, majd lerogyott. Szomorúan nézett sebes lábára, és bánatában elpityeredett. Megpróbált felállni, de nagyon fájt a lába.

Az emberek kisvártatva megtalálták a sebesült lovacskát. Megnézték a lábát, hívtak egy teherautót, feltették és bevitték az istállóba. Az állatorvos megvizsgálta, megtisztította és bekenegette a sebeit, bekötözte a lábát.

Mikor elment a doktor, az édesanyja a lovacska mellé bújt. Megnyalogatta, de a lovacska sejtette, nem marad el a fejmosás.

– Miért csináltál ilyen butaságot? – kérdezte az édesanyja. – Annyira aggódtam miattad! Látod, ezerszer mondtam már, ha ész nélkül rohansz, abból könnyen baleset lehet.

– Igazad volt – motyogta a lovacska fejét lehajtva. – Bocsánatot kérek.

– Nem haragszom, csak féltelek. Meg persze sajnállak, hogy fáj a lábad – mondta anya. – Nagyobb baj is lehetett volna!

– Csak szerettem volna szabadon száguldani – sóhajtotta a lovacska.

– Mindennek megvan az ideje – válaszolta anya. – Most éppen meg kell tanulnod fegyelmezetten együttműködni a lovassal. De hidd el, vágtathatsz még eleget!

– Biztos? – pillantott rá a lovacska.

– Igen – felelte az édesanyja.

– Nem teszek többé ilyet, vigyázni fogok magamra – ígérte a lovacska.

Valóban tanult a történtekből, és attól kezdve sokkal megfontoltabban viselkedett. Hamarosan meggyógyult a lába, és újra sétálgathatott a karámban. Amikor néhány nappal később rátették a nyerget és a zablát, nem tiltakozott. A lovas kedvesen megsimogatta, a lovacska pedig ráébredt, milyen szeretettel bánik vele. Eddig fel sem tűnt neki, mert csak az ellenkezéssel volt elfoglalva.

A szilaj lovacskából igazi, pompás paripa lett. Versenypályákon száguldhatott, senki nem érte utol, csodájára jártak. Ahogy lobogó sörénnyel vágtázott, gyakran eszébe jutottak édesanyja szavai. Tényleg rohanhat kedvére! Már ő is tudta: mindennek megvan a maga ideje.

 

A mese első része itt olvasható.