Amikor nevetésbe fulladt a versolvasás…

A klasszikussá nemesedő könyvek is lehetnek lebilincselőek, sőt nem véletlenül válik egy-egy alkotás ikonikussá. Ezt magam is újra megtapasztaltam, amikor az utóbbi hetekben elolvastuk Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című kötetét. Kétszer is. Először augusztusban (nyáron kapta ezt a művet a gyermekem), majd szeptember végén másodszor, a fiam kérésére.

Mivel a kiadó – a Móra – kilencéves kortól ajánlja ezt a könyvet, picit gondolkodtam azon, megkapja-e már, de mivel az utolsó időszakban az óvodában is találkozott vele, és láthatóan tetszett neki, úgy döntöttem, megpróbálkozunk vele. Ha nem érti, ha még túl nehéz neki, ha nem tetszik, legfeljebb nem olvassuk végig, félretesszük későbbre.

Csodálatos, különleges lények a kötet főszereplői

Végül erre nem volt szükség. Az első betűtől az utolsóig feszült figyelemmel és nagy érdeklődéssel hallgatta. Kedvence a versírós történet lett, amelyen hangosan kacagott – bevallom, ezt a mesét én sem bírtam nevetés nélkül felolvasni, egyszerűen elröhögtem magam a szövegen, ami nem sokszor fordult elő még. Pedig emlékeztem erre a történetre és a sok zagyva költeményre gyerekkoromból. (Másodszor azért már kellő komolyságot tudtam magamra erőltetni.)

Az én favoritom pedig az utolsó mese, a Gyere haza, Mikkamakka! című, amely döbbenetesen hiteles, ugyanakkor félelmetes tükörben mutatja meg az emberi viselkedést és a csoportdinamikát veszélyhelyzetben. Mert bár a szereplők állatok, illetve mindenféle kitalált lények, valójában nagyon is emberi jellemvonásokkal rendelkeznek. A gyermek pszichológiai mélységig még nyilván nem érti meg ezt a történetet, de ha valami elraktározódik ebből a lelkében, már az is meghatározó lehet. Mindenesetre a fiam erről a meséről sokat kérdezett felolvasás közben és utána, és beszélgettünk is róla, ki miért úgy viselkedik, ahogy.

A kötetet – nekünk a Móra Könyvkiadó 2019-es kiadása van meg – Réber László jellegzetes stílusú illusztrációi díszítik. Az egyszerű forma- és színvilágú rajzok bőven hagynak lehetőséget a képzelet kibontakozásának is, ugyanakkor sokkal szegényebb lenne nélkülük a kiadvány.

A szereplők – mint már írtam – nagyon emberiek, hibáikkal együtt is szerethetőek, az egész kötetet áthatja a szeretet, s fontos alappillére a humor. Ez utóbbi és a pszichológiai vonatkozások felnőttek számára is élvezetessé teszik e különleges mesekönyvet. A szöveg irodalmi igényességű, szókincse pazar. Több olyan kifejezés található benne, amelyet én sem ismertem, ám a könyv végén található szójegyzék segít a megértésben (hálás köszönet érte a szerkesztőnek). 🙂

A könyv „mellékhatásaként” a gyermekem megismerte a „kidülleszti a mellét” fordulatot, s nagyon megtetszett neki. Azóta néha közli – természetesen a legváratlanabb helyzetekben –, hogy akkor ő most kidülleszti a mellét, és fizikailag meg is próbálkozik vele. 🙂