Erdővári Manó és a síp 1. rész

Erdővári Manó egy szép tavaszi napon sétára indult az erdőben. Mélyen beszívta a friss levegőt, a virágok illatát, érezte az arcán a szellő simogatását. A fákon már kipattantak a rügyek, és fiatal, világoszöld levelek engedték át a napfényt a lombkoronán.

Manó annyira belefeledkezett a tavaszi erdő látványába, hogy egyszer csak azon kapta magát, teljesen ismeretlen környéken jár. Korábban még sosem vetődött errefelé. Kíváncsian folytatta útját, érdekelte, mi újdonságot láthat. Sokáig azonban nem került elé semmi, ami felkeltette volna érdeklődését.

Már éppen azon gondolkodott, hogy ideje visszafordulni és hazafelé venni az irányt, amikor egy apró házikót vett észre a bokrok között. Vajon kié lehet? – ötlött eszébe a kérdés, és habozás nélkül a kis lak ajtaja felé indult. Bekopogott.

Olvass tovább →

Miért jó, ha belekérdez a történetbe?

Biztosan más édesanyák és édesapák is ismerik azt a helyzetet, amikor felolvasás vagy mesemondás közben a csemete folyton kérdez, állandóan megakasztva a szöveget. Zavaró, bosszantó, kizökkenti az embert a történetből… Igen, nálunk is előfordul, és igen, engem is zavar. De hagyom, hadd kérdezzen, mert szeretem, ha kérdez. Legfeljebb egyszer-kétszer még újrakezdem azt a mondatot… 🙂

Miért jó, ha kérdez? Ha valamit nem ért a szövegben, akkor azt természetesen fontos tisztázni. Érdeklődése arról árulkodik, hogy figyel, követi a történetet – és többek között ezért is olvasok fel/mondok mesét neki. Néha egy-egy szóra kérdez rá, mit jelent – a szókincs bővítése ugyancsak az egyik ok, amiért olvasunk, mesélünk. Máskor az derül ki a kérdéséből, hogy továbbgondolta, amit hallott – és ez szuper, hiszen gondolkodni is tanít az olvasás, a mese, és ez is vele az egyik célunk. Jó lenne, ha majd olyan emberré válna, aki használja az agytekervényeit. 🙂

Olvass tovább →

Taknyos Traktor és társai

A Garázs bagázs tagjai közül többen parkolnak a könyvespolcunkon – és szerencsére nem csak parkolnak, hanem időnként a kezünkbe is kerülnek. Először Turbó Brúnó, a versenyautó gurult be, majd Taknyos Traktor érkezett, végül Henger Henrik, az óvodakerülő úthenger. De van rá esély, hogy nem ő volt az utolsó… 🙂

Egy könyvesboltban vettem észre ezt a sorozatot. Beleolvasva mókásnak (erről már az említett nevek is árulkodnak) és jól megírtnak tűnt a szöveg, a rajzok jópofák, a garázs lakóinak pedig karakteres személyiségük van. Járműrajongó kisfiúval megért egy próbát, és sikert aratott.

Olvass tovább →

Nagy betűs gyerekkönyvek

Minden olvasni szerető ember életében vannak emlékezetes – „nagybetűs” – könyvek. Gyerekkötetek is. Nekem is akad, nem kevés… De most nem ezekről szeretnék írni. Hanem a szó szerint nagy betűs könyvekről. 🙂

Miért fontos, illetve jó, ha az átlagosnál nagyobb betűkkel tördelik a szöveget egy gyerekkönyvben? Nekem két ok jutott eszembe. Egyrészt így a kevésbé jól látó emberek – például a koruk okán gyakran már olvasószemüvegre szoruló nagyszülők – is el vagy még inkább fel tudják olvasni őket. Másrészt az olvasni tanuló gyerekeknek is könnyebb így gyakorolni. Akár – ha van – a kistestvérüknek is felolvashatnak, s ez a nemes feladat talán még jobban motiválja őket arra, hogy belépjenek az olvasók világába.

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 2. rész

A hideg vízbe való csobbanások nem tettek jót a szöcske egészségnek: csúnyán megfázott, és néhány napig – amíg meg nem gyógyult – otthon kellett maradnia. Amikor újra kimerészkedett a tópartra, nem volt ott senki. Híre ment, hogy megbetegedett, és mivel nem gyakorolt, a többi állat sem ment ki a vízhez. Nem volt kin mulatni…

A szöcske szomorúan nézte a tavat, amelyik kifogott rajta. Nagyon bánta már, hogy állandóan hetvenkedett. Magányos volt, és úgy érezte, egy fűszálat sem lenne képes átugrani. Csendesen nézegette a tájat, és közben észrevette, amit korábban sohasem: hogy milyen szép itt. Hatalmas fűzfák szegélyezték a víztükröt, amelyen csodálatos tavirózsák pompáztak. S ahogy bámészkodott, váratlan ötlete támadt. Eszébe jutott, hogyan ugorhatná át úgy a tavat, hogy ne essen bele a vízbe. Persze nem fog egyetlen ugrással sikerülni, de száraz lábbal átkelhet…

Igyekezett elhessegetni a váratlan gondolatot. Úgysincs itt senki, nem látná senki… De mit számít, látja-e valaki! Csak az a fontos, hogy ő maga megtudja, mire képes.

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 1. rész

Élt a mezőn egy szöcske, aki nagyon szeretett ugrálni, lehetőleg minél nagyobbat. Annyit gyakorolt, hogy hamarosan átugrotta a virágokat, majd a bokrokat, sőt egy-egy fiatal facsemetével is megpróbálkozott. Ahogy egyre ügyesebbé vált, mindenkivel versenyezni akart, hogy bebizonyítsa: ő a legjobb ugró szerte a környéken. Össze akarta magát mérni a teknőssel, a legyekkel, a katicabogarakkal, az egerekkel, egyszer még egy kóbor macskával is. De senki nem akart versenybe szállni vele, sőt az állatok kerülni kezdték, mert bosszantotta őket az állandó dicsekvés. Hiszen a szöcske mást sem csinált egész nap, csak ugrált meg dicsekedett.

– Nézd, mekkorát tudok ugrani! Ugye, milyen hatalmasat? Te tudsz ekkorát ugrani? Ugye nem? Én vagyok a földkerekség legjobb ugrója! – hetvenkedett folyamatosan.

Egy szép nyári napon a szöcske a tóparton pihent, s amikor meglátta a békát, aki ott ugrándozott, odaszólt neki:

– Látom, ügyesen ugrálsz, de biztosan nem tudod átugrani az egész tavat!

– Miért, te át tudod? – kérdezett vissza a béka kissé meghökkenve.

Olvass tovább →

Aki belelátott a gyerekek fejébe

Ez a cím akár félelmetesen is hangozhat, de semmilyen ijesztő dolog nem következik… 🙂 Egy olyan magyar írónőről szól ez a poszt, akinél jobban talán senki sem örökítette meg a gyerekek észjárását. Janikovszky Éva – merthogy róla van szó – egyes szám első személyben megírt gyerekkönyveit (csak néhány cím: Már megint, Akár hiszed, akár nem, Velem mindig történik valami, Te is tudod?) faltuk kisdiákként. Az iskolai könyvtárból sorra kölcsönöztük ki őket, szinte egymással versenyezve. Imádtam, az osztálytársaim is imádták. Még azok a fiúk is, akik amúgy nem voltak nagy könyvmolyok.

Emlékezetes írás emlékezetes illusztrációkkal

Ezek a kis kötetek kellemes olvasmányok voltak a betűk birodalmába lépő nebulóknak, hiszen viszonylag kevés a szöveg a sok kép mellett, nagyon szórakoztatóak, és könnyen belehelyezkedtünk a főszereplő gyerek lelkivilágába – hiszen „sorstársnak” éreztük. Mert gyerekként tényleg nem értettük, miért kell szót fogadni, milyen válaszokat várnak tőlünk a felnőttek a fura kérdéseikre, és úgy éreztük, mi egészen másmilyen felnőttek leszünk majd…

Olvass tovább →

A vadludak és az iránytű

Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

– Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

– Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

Olvass tovább →

2017-es kedvenceink

Szerencsére sok remek gyerekkönyv került a kezünkbe a mögöttünk hagyott esztendőben – a kedvenceinkből állítottam össze egy kis ötös listát. Nem volt könnyű dolgom, és sokáig töprengtem, mely köteteket vagy sorozatokat tegyem fel rá, s be kell vallanom, legalább még öt olyan alkotás van, amelyik nem sokkal maradt le, de a tízes listát már túl hosszúnak éreztem… A blog Felnőttszemmel rovatát követőknek ismerősek lehetnek az alább felsorolt művek, hiszen – nem véletlenül – írtam már róluk legalább egyszer.

Ezek a könyvek kivétel nélkül az ovis korosztálynak szólnak – hiszen a gyermekem is éppen ebben az életszakaszban jár.

Nos, nézzük, mik voltak a kedvenceink 2017-ben!

Olvass tovább →

A kisfiú, aki legyőzte a félelmét

Franklin, a kisteknős kedves barátunkká vált az idén, mióta először kölcsönöztünk a könyvtárból róla szóló könyvet. A zöld sorozatnak több darabját olvastuk azóta, a kisfiam megszerette Franklint és barátait (és én is). Franklinnel jobbára olyan hétköznapi kalandok esnek meg, amilyenek bármelyik gyerekkel megtörténhetnek. A mesék emberiek (noha állatfigurák a szereplők, akik persze emberi körülmények között élnek), erőszakmentesek, egy-egy, a gyerekek világára jellemző problémát, kérdéskört járnak körbe, és kínálnak megnyugtatónak tűnő megoldást – erről itt írtam már korábban a blogon.

Hogy most miért vettem újra elő Franklint? Nagy segítségünkre volt a közelmúltban. A gyermekem kisebb rutinműtéten esett át novemberben. Először műtötték, először altatták, s bár régebben éjszakáztunk már kórházban, arra nem emlékezett már. Én pedig igyekeztem felkészíteni, mire számítson. Októberben láttam meg egy könyvesboltban a Franklin és a bátorság című kötetet, amelyben a teknősnek picit megreped a páncélja, és meg kell műteni. Megvásároltam a könyvet, és néhány nappal az operáció előtt elővettem a kisfiamnak, aki megörült Franklinnek. (Annak meg különösen, hogy ez a sajátja lett, és nem kell visszavinni a könyvtárba.)

Ez a könyv is segített, hogy a fiam bátran vegye az újabb akadályt

Olvass tovább →