Az öreg oroszlán éhesen és csalódottan állt tovább. Aztán eszébe jutott egy hatalmas védett terület a másik irányban. Be van kerítve, jókora területen élnek állatok az emberek felügyelete alatt. Ott biztosan adnak enni az állatoknak. Egy egész napig gyalogolt, míg odaért. A kerítés azonban útját állta. Valahol csak akad egy rés ezen az építményen, ahol besurranhatok – vélte, és elindult a kerítés mentén. Végül talált egy kis részt, ahol szakadt volt a drót, és bepréselte magát rajta. Odabent nagy, szúrós bokor állt a rés előtt. Mire beküzdötte magát, tele volt karmolásokkal és véraláfutásokkal, az ágak, tüskék, no meg a szakadt drót csúnyán megtépázta az öreg oroszlánt.

– Ha már így megdolgoztam, remélem, kapok enni – mormogta a bajsza alatt, miközben befelé indult.

Ám feltűnése hatalmas riadalmat keltett mind az állatok, mind az emberek körében. Pillanatokon belül puskás, kiabáló emberek kerültek elő, megpróbálták bekeríteni, az egyik lövés majdnem el is találta. Egyértelmű volt, hogy nem szívesen látott vendég. Az öreg oroszlán rémülten igyekezett menekülni, de csak egyetlen utat ismert – azt, amelyiken bejött. Kétségbeesetten fordult vissza, újra átküzdve magát a szúrós bokron és a szakadt dróton. Mire kijutott, tele volt sebekkel és horzsolásokkal, itt-ott vérzett is. Utolsó erejével futni kezdett a mögötte mennydörgő, fenyegető hangok elől.

Hamar elfáradt, de szerencsére nem követték üldözői a kerítésen túl. Lassíthatott. És most hová? Tanácstalan volt, és bosszúsan gondolt a krokodilra. Kár volt hinni neki, hasznavehetetlen tanácsot adott. Most meg már annyira gyenge és kimerült lett – hiszen napok óta csak megy és megy, miközben egyetlen falatot sem evett –, hogy jártányi ereje alig van. Így soha nem szerez élelmet, evés nélkül viszont nem szerzi vissza az erejét.

Az öreg oroszlán kétségbeesetten vánszorgott tovább, már maga sem tudta, merre jár. Eltévedt. De talán már mindegy is. Ha nem jut ennivalóhoz, neki hamarosan vége, akárhol is van. Bánatában nem nézett se balra, se jobbra, csak ment előre, toronyiránt.

Mire észbe kapott, házak között baktatott. Zavartan pislogott körbe. Itt emberek laknak. Hajaj, ebből nem sok jó sülhet ki – ijedt meg, mert eszébe jutottak korábbi tapasztalatai az emberekkel. Vajon hogyan osonhatna ki innen, mielőtt még meglátnák?

Kereste, kereste a kivezető utat, de minél előrébb haladt, annál beljebb keveredett. Egyre nagyobb házak emelkedtek körülötte, autók bukkantak fel, alig tudott kitérni előlük, és embereket is látott, akik rémülten menekültek. Hamarosan éktelen zaj hallatszott – az öreg oroszlán nem tudta, mi az, de szirénázás volt. Hirtelen óriási csődület támadt, villogó kocsik állták útját. Az oroszlán meg akart fordulni, de mögötte is ott álltak a járművek, összezárva. Bekerítették. Puskás embert látott, aki célba vette őt. Jaj, nekem! – gondolta az oroszlán, mielőtt elaludt. A puskából ugyanis kábító lövedékkel találták el.

Néhány órával később ismeretlen helyen ébredt. Zavartan nézett körbe. Falakat, rácsokat látott maga körül. Félelem kerülgette, ám a következő pillanatban hússzag ütötte meg az orrát. Az egyik sarokban ennivalót pillantott meg. A félelmet öröm váltotta fel szívében. Odavonszolta magát az ételhez, és mohón falni kezdett.

Hamarosan megtudta egy kotnyeles verébtől, hogy a város állatkertjébe került, s mivel ott látták a gondozók, milyen öreg, kimerült és éhes, kerestek neki helyet. Az emberek sejtették, hogy odakint az öreg oroszlán már nem tud megküzdeni a zsákmányért, de sajnálták sorsára hagyni.

Békés, boldog nyugdíjasidőszak köszöntött az oroszlánra. Jól érezte magát az állatkertben, nagy helye ugyan nem volt futkorászni, de már nem is érzett sok késztetést rá, szívesebben pihengetett. Itt naphosszat megtehette ezt, és soha többé nem kellett éheznie: bőven kapott enni-inni.

Az oroszlán hálás szívvel emlékezett a szemtelen krokodilra, aki mégiscsak hasznos tanácsot adott neki.