Babber lovag izgatottan várta azt a napot, amikor elkezdhetett óvodába járni. Anya gyakran beszélt neki az oviról, néhányszor jártak is ott. Rengeteg játék volt a polcokon, sok-sok gyerek a szobákban, az óvó nénik pedig kedvesen fogadták.

Egyetlen dolog miatt nem örült annak, hogy már ovis nagyfiú lesz. El sem tudta képzelni, hogyan telnek majd a napok anya nélkül. Kinek fog szólni, ha pisilni kell? Ki törli meg az orrát? Ki segít felöltözni? Ki ad neki tízórait? Ki játszik vele?

Az első napon azonban boldog várakozással lépte át az óvoda kapuját Babber lovag, és jól érezte ott magát. Anya még csak kis időre ment el, de Babber olyan sok újdonságot látott, hogy szinte észre sem vette a hiányát. Másnap még mindig érdekesnek találta az óvodát, de délben azért már nagyon várta anyát. A következő reggel nehezen búcsúzott el, nem szívesen vette tudomásul, hogy egyedül kell ott maradnia. A negyedik napon sírva kapaszkodott anya nyakába, és bizony kellett egy kis idő, míg megnyugodott.

De nem lett jókedve később sem. Szomorúan nézegette a játékokat és a többi gyereket. Idegennek érezte őket is, az óvó néniket is. Bárcsak itt lenne anya! – gondolta Babber, és könnyek szöktek a szemébe.

– Mit látok, csak nem pityeregsz? – szólt rá egy ismerős hang.

Babber lovag meglepődött. Aztán körülnézett. Barátja, Erdővári Manó az egyik polcról integetett neki, félig egy játéktraktor mögé bújva.

– Nahát! – csodálkozott Babber.

– Pszt! Halkabban! – figyelmeztette Manó. – Nehogy valaki észrevegyen!

– De jó, hogy itt vagy! – könnyebbült meg Babber lovag.

– Csak egy pillanatra néztem be hozzád, mindjárt mennem kell. Mi a baj, miért szomorkodsz? – faggatózott Erdővári Manó.

– Mert nincs itt az anyukám – vallotta be Babber.

– Nincs egyetlen lovag sem, aki az anyukájával együtt indult volna legyőzni a sárkányt – csóválta meg a fejét Manó. – Nem vagy egyedül. Itt vannak a gyerekek, az óvó nénik, a dajka néni – mutatott körbe Manó.

– De őket nem ismerem. Ők nem olyanok, mint az anyukám – mondta Babber.

Erdővári Manó elgondolkodott, aztán közelebb hajolt Babberhez.

– Jól van, elárulok egy titkot. De csak akkor, ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek. Mert nagyon nagy titok – magyarázta ünnepélyesen Manó.

– Megígérem – válaszolta Babber, mert rendkívül kíváncsi lett.

– Képzeld csak el, az óvó nénik régen mind királylányok voltak. A dajka nénik pedig az udvarhölgyeik. Valaha őket is hős vitézek szabadították ki a toronyból, és cserébe most segítenek a kis lovagoknak – jelentette ki Erdővári Manó.

Babbernek tátva maradt a szája a csodálkozástól.

– Tehát bátran odamehetsz hozzájuk, ha szükséged van valamire, segítséget kérhetsz tőlük, hidd el, kedvesek lesznek, és számíthatsz rájuk – folytatta Manó. – Próbáld csak ki!

– Tényleg? – ámult Babber.

– Tényleg – felelte Manó. – De most már mennem kell! Légy bátor és ügyes, kis lovag! – kacsintott rá Manó, majd hirtelen eltűnt.

Babber úgy meglepődött, hogy el is felejtette, milyen szomorú. Ránézett az óvó nénikre, és nem volt nehéz elképzelni őket királylányokként. Összeszedte a bátorságát, és odament hozzájuk vizet kérni. Azonnal kapott egy pohárral, kedves mosoly kíséretében. Az óvó nénik és a dajka néni egész nap a gyerekekkel foglalkoztak, játszottak velük, meséltek nekik, és mindenben segítettek. Közben pedig sokat mosolyogtak, és végig kedvesek maradtak. Kétségtelenül igaza volt Erdővári Manónak.

Talán mégis jó lesz oviba járni, ha itt királylányok is vannak! – töprengett Babber lovag. – Anya sem hagyna engem rossz helyen – és ez a gondolat megnyugtatta, sőt jókedvre is derítette Babbert.