Új lépcsőfokhoz értünk a nyári hónapokban: az utóbbi hetekben már egészen hosszú, egy szusszanásra nem végigolvasható mesék is a kezünkbe kerültek. Azaz beléptünk a folytatásos történetek világába, amikor este felvesszük az előző nap elejtett szálat, és tovább izgulunk a főhősökért. A kisfiam már ügyesen követi ezeket a napról napra kibontakozó sztorikat. Néha visszakérdez egy-két régebben olvasott részletre, de rendszerint mindenre emlékszik (ez amúgy már a kérdéseiből is kiderül, jobbára csak a pontosabb értelmezés végett teszi fel őket).
Az első ilyen jellegű kötetünk tulajdonképpen Janikovszky Éva Már óvodás vagyok című, általunk főleg tavaly nyáron olvasgatott mesekönyve volt, abban azonban a rövidebb epizódok csak meglehetősen lazán kapcsolódnak egymáshoz.
A most olvasott könyvek esetében azonban már egyértelműen összefüggő, hosszabb történetekről van szó – kicsit olyan, mintha regényt olvasnánk. 🙂 Találkoztunk olyan alkotásokkal, amelyek alapból fejezetekből állnak, más részük viszont csak egyszerűen hosszú, de nem tagolt – ezekben az esetekben a rendelkezésünkre álló idő és a mese fonala dönti el, mely pontokon hagyjuk abba, illetve folytatjuk másnap.
Az már korábban is előfordult, hogy egy-egy mese túl hosszúnak bizonyult egyetlen nekifutásra, és legközelebb újra elővettük, hogy befejezzük. (Például megesett ez többször Pettson és Findusz történeteivel.) Ezúttal azonban olyan köteteknek kezdtünk neki, amelyek több esténket is igénybe vették.
A Dumbo a könyvtárban akadt a kezünkbe, a kisfiamnak pedig megtetszettek az illusztrációk meg persze a borítón lévő elefántkölyök – nem hagyhattuk ott… 🙂 Persze én is rábólintottam, mert emlékezetem szerint alapvetően kedves és szerethető volt a hatalmas fülekkel megáldott elefántbaba meséje. A gyermekem izgatottan követte a történetet, és – mivel a kötetet nem tagolták fejezetek – együtt kerestük meg esténként, hol is hagytuk előző nap abba…
Tafiti és Pamacs, a szurikáta és az ecsetfülű malac meséje ugyancsak nagy sikert aratott (róluk egy későbbi bejegyzésben bővebben is írok), míg a Lesz nemulass, Findusz! című kötettel ismét Pettsonékhoz látogattunk el, csak ezúttal kicsit hosszabban időztünk náluk (konkrétan két hétig olvastuk). Egyébként ez volt az az alkotás, amelyet nem volt időm a felolvasás előtt átlapozni, és bíztam a korábbi jó tapasztalatainkban. Nos, a könyv jó, csak éppen kicsit idősebbeknek szánhatta az író, Sven Nordquist, mint az általunk korábban olvasott Pettson és Findusz-történeteket. A sztori egyértelműen bonyolultabb, s néhol – bevallom – rögtönözve kicsit átfogalmaztam, közelítettem egy kisebb gyerek szintjéhez. Utólag visszanézve inkább iskolásoknak ajánlom a Lesz nemulass, Findusz!-t.