Legyen fehér a karácsony! 1. rész

Andris nagyon szerette az adventi időszakot. Élvezte az ünnepi fényeket, a karácsonyi vásár forgatagát – kihagyhatatlan program volt –, a levegőben szálló mézeskalácsillatot, sőt még a karácsonyi dalokat is lelkesen dúdolgatta. Minden évben alig várta, hogy november szürke, unalmas hetei elteljenek, és fellobbanjon az első lángocska az adventi koszorún. Az egész időszakot maga az ünnep koronázta meg: a téli szünettel, a feldíszített fenyőfával, az alatta lapuló, szépen becsomagolt ajándékokkal, a vidám hangulattal, a finom süteményekkel és az ebéd végén desszertként bekapott szaloncukrokkal. A különleges légkör pedig karácsony után is elkísérte: pár nap, és érkezett a szilveszter, a papírdudák és a tűzijátékok, na meg a sokáig fennmaradás éjszakája. A kettő között pedig sok közös játék a szüleivel, séták a jobbára hűvös időben – persze melegen felöltözve – és az a végtelen szabadság, amellyel csak az iskolai szünetek tudnak megajándékozni egy nebulót.

Andris másodikos volt, így már ismerte az iskolai karácsonyi szokásokat is. A szünet előtti utolsó héten már szinte nem is tanulnak, hanem sokat játszanak, ünnepi dalokat hallgatnak és énekelnek, díszeket készítenek. Van karácsonyi műsor is, s már novemberben kiderült, hogy ebben az esztendőben ők adnak elő betlehemes műsort. Az esztendő utolsó tanítási napján mutatják majd be a tornateremben, a többi alsós osztály előtt.

Tavaly ünnepi kalácsozás is volt tízórai gyanánt, Andrisnak nagyon ízlett a finomság. Remélte, idén is részük lesz benne.

Ám mielőtt a naptár decemberhez ért, az első adventi gyertya meggyújtását követően Andrist váratlan bejelentéssel lepték meg a szülei. Első pillanatban nem is tudta, örüljön-e vagy sem, bár apa és anya nagyon lelkesnek látszottak.

– Andriskám, van egy remek hírünk – kezdte az édesapja. – Decemberben, nem sokkal karácsony előtt néhány napra el tudunk utazni síelni Ausztriába.

– Ez azt jelenti, hogy a téli szünet előtti utolsó két napon már nem mégy iskolába, majd írunk egy kikérőt – folytatta az édesanyja.

– Nem is tudok síelni – jegyezte meg zavartan Andris, mert hirtelen nem tudta, mit mondjon.

– Lesz ott oktató, aki majd megtanít – mosolygott rá apa. – Tetszeni fog, nagy élmény, és csodálatos a téli táj is. Itthon már alig esik a hó, meglátod, ott milyen szép az a nagy fehérség.

– De akkor nem tudok részt venni az iskolai betlehemes műsorban – jutott Andris eszébe, és ez hirtelen nagy veszteségnek tűnt számára. – Meg nem leszek ott utolsó nap, amikor kalácsozunk és ünneplünk. Az a legjobb nap a suliban egész évben!

Andris szülei kissé tanácstalanul néztek össze. Arra számítottak, hogy a kisfiú örülni fog a lehetőségnek, hiszen szeret utazni, meg hát melyik gyerek bánná, ha hiányozhat néhány napot az iskolából? Úgy tűnt azonban, Andris mégis bánja, és szívesebben maradna itthon.

– Már lefoglaltuk az utazást – közölte apa. – Hidd el, lesz olyan jó móka, mint az iskolai ünnepség!

– Vagy még jobb – fűzte hozzá anya, de hiába kacsintott cinkosan Andrisra, nem sikerült egyértelműen az utazás pártjára állítania.

Andrisban felemás érzések kavarogtak, mert tényleg szeretett utazni és kirándulni, de az iskolai ünnepségből sem szívesen maradt volna ki. Ezúttal azonban mindkettő nem volt lehetséges, és nem maradt választási lehetősége, hiszen az utazásról már döntöttek a szülei. Az édesanyja még aznap este megírta az iskolai kikérőt, s egyúttal üzenetet is küldött az osztályfőnöknek, hogy a betlehemes műsor szereposztásakor vegyék figyelembe, hogy Andris nem lesz ott az előadáson.

Ez azt jelentette, hogy a szereposztásból – az osztályban egyedüliként – Andris kimaradt, pedig boldogan eljátszott volna legalább egy, a jászolban ácsorgó állatot. Elkezdődtek a próbák, Andris pedig a partvonalról – egyszemélyes közönségként a helyén vagy egy padon ülve – figyelte, ahogy a társai gyakorolnak.

A közelgő karácsony varázsa azért nem hiányzott így sem a decemberi hétköznapokból. Szépen csillogtak az ünnepi fények, elmentek az adventi vásárba is, megcsodálták a díszkivilágítást, kürtőskalácsot ettek, és vásároltak néhány kézműves terméket. Az adventi naptárt is lelkesen nyitogatta Andris reggelenként, délutánonként pedig egyre gyakrabban karácsonyi mesét vett le a polcról olvasnivalónak. Esténként is sokszor mesélt anya karácsonyi történetet, mert bár Andris már megtanult olvasni, a lefekvés előtti mesélések azért nem maradtak el.

Az iskolában is mind többször csendültek fel karácsonyi dallamok, ünnepi díszek ékesítették az osztálytermet és a folyosót. Andris annyira élvezte a meghitt hangulatot, hogy már a suliban is mézeskalács illatát vélte a levegőben szállni, pedig ott biztosan senki nem sütött. Vagy mégis? Egy héttel a szünet előtt Andris osztályfőnöke mézeskaláccsal vendégelte meg a gyerekeket az egyik óra elején. Akkor mégiscsak jól érezte! De a süteményt természetesen nem a suliban, hanem otthon készítette a tanító néni.

Elérkezett az utolsó iskolai hét a téli szünet előtt. Zsibongott az egész iskola, mindenütt karácsonyi rajzok, fenyőillat, a közelgő szünet okozta öröm, ünnepi várakozás. A második osztály gőzerővel készült a pénteki előadásra, és Andris fájó szívvel figyelte a mostanra szépen összeállt műsort, amelynek ő volt az első nézője. Még mindig sajnálta, hogy nem vehet részt benne, sőt ahogy teltek a hetek, egyre jobban bánta.

Pedig már az utazás ideje is gyorsvonatként közeledett. Egyik délután ő is elment próbálni a szüleivel: betlehemes játék helyett a síeléshez szükséges felszerelést. Sílécet kölcsönöztek, fejére pedig sisakot és síszemüveget vásároltak.

Andrist meglepte, milyen nehéz felvenni a síbakancsot és járni benne. Hogy fog ő ebben síelni? – ötlött fel agyában a kérdés, de választ egyelőre nem talált rá. A szülei azzal nyugtatták, hogy a síbakancs bizony ilyen, ám ha megtanulja a mozgástechnikát, menni fog a dolog.

Andris azonban elcsípte az édesanyja megjegyzését, amelyet egyik nap halkan odasúgott apának, miszerint ő is izgul, hiszen sok-sok éve nem volt a lábán síléc. Apa pedig azzal bátorította, ne aggódjon, ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni.

Andris nem értette, ennyi év után miért pont most jutott eszébe a szüleinek a síelés, és miért kell menni, ha anya is bizonytalan. Bár az előkészületeket látva egyre kíváncsibbá vált, továbbra is sajnálta, hogy nem lehet az osztálytársaival az utolsó két tanítási napon – s ez utóbbi érzés bizonyult erősebbnek a lelkében.

Szerdán elköszönt az osztálytársaitól és a tanító néniktől, kellemes ünnepeket kívántak egymásnak, csütörtökön pedig útra keltek. Bár reggel indultak, az út hosszú volt, ráadásul hamar besötétedett, így a táj sem látszott már, mire megérkeztek. Andris unta magát a sötétben megtett kilométereken, és arra gondolt, hogy másnap lesz az utolsó tanítási nap a betlehemes műsorral és a kalácsozással, de ő mindenből kimarad. Bárcsak otthon lennének! Hangosan azonban nem szólt semmit, csupán időnként megkérdezte, mikor érnek már oda.

Bár az egész napos autózás után Andris duzzogva szállt ki a kocsiból, amikor végre célba értek, a lágy téli szellő pillanatok alatt elfújta a rosszkedvét. Szépen kivilágított épület előtt álltak, a másik oldalukon sötétbe vesző hegy, lábuk alatt pedig csikorgó fehérség: hó! Igazi, mindent befedő, csúszósra taposott hó! Andris megörült: otthon ezen a télen még nem havazott, és ő – mint a legtöbb gyerek – nagyon szerette a tél eme jellegzetes csapadékát.