Majd holnap…

Volt egyszer egy szegény legény. De nem ám a szorgalmas fajtából, akinek csak nincs szerencséje – ennek a mesének a szegény legénye bizony semmirekellő alak volt. Egész nap csak lustálkodott, heverészett, meg a kocsmában iszogatott, duhajkodott a komáival, dolgozni viszont nem szeretett. Pedig ha nem fázott volna annyira a munkától, nem is lett volna szegény, becsülettel, jómódban megélhetett volna.

Egyik este aztán a falusi táncmulatságban megtetszett neki egy gazda igen csinos lánya. Felkérte egy csárdásra, csakhogy a leányzó alaposan megszégyenítette: nemet mondott neki, hogy ő ilyen lusta ifjúval nem hajlandó ropni. A legényt azonban csak nem hagyta nyugodni a vére, ezután állandóan ostromolta a leányt, teljesen belé szerelmesedett. Teltek-múltak a hetek, hiába vitt virágot neki, meg selyemszalagot, porcelán csecsebecsét – azt a keveset is, ami jutott neki, ajándékokra költötte –, a lány szívét nem tudta meglágyítani. Végül aztán nem bírta tovább, s megkérdezte választottját, miért nem fogadja az ő udvarlását.

– Lusta, semmirekellő alak vagy, aki csak lopja a napot – felelte a lány. – Apám úgysem adna feleségül ilyen emberhez.

A szegény legény roppant megsértődött ezen a válaszon, s duzzogva hazament, leheveredett a kemence padkájára, és egész nap ott feküdt. Estére felkelt, megvakarta a fejét, s belátta: igaza lehet a lánynak, hiszen ma sem csinált semmit.

Ha azt akarja, hogy szerelmét viszonozzák, munkához kell fognia – gondolta, s úgy döntött, másnap rögvest nekikezd. Reggel viszont olyan hideg volt, hogy nem akaródzott kidugnia a lábát a dunyha alól. Hátha később melegebb lesz, várok kicsit – határozta el magában, s mivel aznap csak nem akart enyhülni az időjárás, egész nap ágyban maradt.

– Ez így nem lesz jó – állapította meg magában, amikor leszállt az este. – Holnap akármilyen hűvös lesz, felkelek, és dolgozni fogok.

Eltelt az éjszaka, s megérkezett ismét a reggel. Ezúttal nem hozott fogcsikorgató hideget, ellenben szakadt az eső.

– Minden tiszta sár, és ha kimegyek, megázom – töprengett fennhangon a szegény legény. – Ilyen időben a kutyát sem verik ki, dehogy teszem ki a lábam. Fel se kelek, úgysem lehet ilyenkor dolgozni. Majd holnap…

Eljött a másnap. Ragyogóan sütött a nap, felszárította a földet, és kellő meleget is adott – csakhogy a szél felébredt eddigi álmából, és vadul cikázott a házak között, hangosan rázva a tetőt.

– Jaj, még elvisz ez a vihar, ha kimegyek! – kiáltott fel a szegény legény. – Belevisz a szemembe mindenféle port meg apró szemetet, és tán megvakulok. Vagy fel is borít ez az orkán!

Nem volt ott se orkán, se vihar, csak a jó öreg szél köszöngetett be régi ismerősként minden portára. De mondhatott volna bárki bármit a szegény legénynek, mindig lett volna kifogás, miért nem lát munkának. Télen a hideg meg a hó, tavasszal a szél, nyáron a hőség, ősszel az eső – minden évszakban talált ürügyet arra, hogy miért holnap kezdjen dolgozni. S másnap jöttek az újabb veszélyek, amelyek nem engedték ki a házból, sőt még az ágyból sem.

Így folytak el az esztendők, a csinos lány természetesen régen férjhez ment egy másik, szorgos fiatalemberhez, történetünk szegény legénye pedig egész életében szűkölködött a javakban, s apránként cimborái is elkoptak mellőle.

– Nem baj, legalább az egész életemet pihenéssel tölthettem, és soha meg sem izzadtam – mondta magának vénülő fejjel, habár azt a kis vékonyka érzést a szíve mélyén csak nem tudta elhessegetni, hogy ezt talán mégsem így kellett volna csinálni.