Olyan könyvet olvastunk nemrég, amelyikkel már próbálkoztam a fiamnál egy-két éve. Akkor az első mondatig sem jutottunk el, valahogy nem tetszett meg neki az 1982-ben kiadott és kissé megviselt állapotban lévő – a gerincén már ragasztott – kötet. Nem derült ki, hogy az illusztrációk stílusa nem jött-e be neki, vagy a könyv éltes kora riasztotta-e el, mindenesetre hiába lapoztam bele, és hasztalan próbáltam neki kedvet csinálni, azt mondta, mást olvassunk. Tiszteletben tartottam a kérését, nem erőltettem a dolgot, visszatettem a kötetet a helyére, és kerestünk valami mást. De bíztam abban, hogy talán kap Csipike – merthogy Fodor Sándor alkotásáról, a Csipike, az óriás törpéről van szó – még esélyt valamikor.

Szerencsére beigazolódott a várakozásom. Kora nyáron – amikor visszatérhetett az oviba a fiam – ő maga említette meg a könyvet. Persze nem emlékezett a korábbi kis közjátékunkra: az óvodában olvastak fel nekik ebből a történetből, és – úgy tűnik – megtetszett neki. Én csak leemeltem a polcról a régi könyvet, amely még az enyém volt, és annyit kérdeztem tőle: ez volt az? Ő pedig kissé csodálkozó szemmel válaszolta, hogy igen. (Az oviban ugyanaz a kiadás van meg…) Az „alapozás” segített, a gyermekem már teljesen nyitott volt Csipike történetére. Így most ősszel – amikor éppen befejeztünk egy másik kötetet, és még nem volt meg az új kiszemelt – én javasoltam egyik estére olvasmánynak. (Azt persze tudtam, hogy több alkalom lesz ez, hiszen nem rövid kötetecskéről van szó.) S a fiam lelkesen fogadta, és élvezettel hallgatta a mesét.

Csipikét én is szerettem gyerekkoromban; nem véletlen, hogy a könyvet már meg kellett ragasztani, sokat forgattuk emlékeim szerint. Csipike kicsi, és másra sem vágyik jobban, mint hogy nagy legyen. Melyik gyerkőc ne szeretne nagy lenni? A gyerekek máris magukénak érzik Csipike problémáját. S olvasás közben kiderül, hogy a gonoszkodással szerzett hatalom nem tesz sem naggyá, sem boldoggá, de a barátainkat elveszíthetjük vele. A második történetben barátságból kapunk leckét, a harmadik részben pedig Csipike valóban hatalmasra nő Bagoly doktor csodaszerétől, de aztán óriásként magányosnak érzi magát, és magához növeszti az egész világot – vagy csak álmodta az egészet?

Bár a mesék régiek, örök érvényűek. Amit elmondanak barátságról, szeretetről, jóságról, magányról, boldogságról és úgy általában az életről, azok ma is teljes mértékben megállják a helyüket.  Mindezt sok humorral és kedvességgel, cseppet sem didaktikusan teszik, így kellemes pillanatokat szereznek felnőttnek és gyereknek egyaránt. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy minden rózsaszín cukormáz lenne: a szarvasok minden igyekezet és okítás ellenére összeverekednek, vagy többször felmerül Csipikében a gondolat, hogy meg kellene rugdosni az ellenszenves Kecskebékát vagy meghúzni Nyúl fülét, a végén pedig Bagoly doktort egyszerűen – megeszik.

A mi, a bukaresti Ion Creanga Könyvkiadó által kibocsátott kötetünkben három Csipike-történet – valójában rövid fejezetekre tagolt meseregény – található, később még kettő született, újabb kiadásokban ezek is elérhetőek. A Rusz Lívia által készített illusztrációk nagyobb része fekete-fehér, kisebb százaléka színes, de ez nem sokat von le az élvezeti értékükből.

A nagyobb óvodásoknak és a kisiskolásoknak ajánlom a történeteket.