A pöttyös labda sokat játszott: gazdái, a kislány és a kisfiú – testvérek voltak – gyakran kiszaladtak vele az udvarra vagy a szomszédba más gyerekekhez. Szállt a pöttyös labda kézről kézre, vidám kacagás töltötte be az utca csendjét, még a felhők is szétszaladtak a nap elől, amikor a gyerekek zsivaja felhallatszott a kék égig. A pöttyös labda ilyenkor érezte elemében magát, élvezte a játékot, nem szédült, nem lett rosszul, amikor pörgették-forgatták, a magasba emelkedett, majd alászállt a gyep felé, s még az sem zavarta, ha véletlenül a földre pottyant, mert valamelyik lurkó nem tudta elkapni. Ha embernek születik, biztos repülőgép-pilóta lett volna, de pöttyös labda volt, és nem is bánta, boldogan élt, és tette a dolgát: szórakoztatta a gyerekeket.

Egy borongós, szürke napon azonban az egyik nagyobb fiú, aki rendszeresen részt vett a mókában, bőr focilabdával érkezett. A kisfiúk azonnal körbevették az új szerzeményt, aztán gyorsan kijelölték a pályát meg a kapukat, és rugdosni kezdték a focilabdát. A lányok bosszankodva nézték a tőlük elpártolt fiúkat, aztán félrevonultak, és játszani kezdtek a pöttyös labdával. Aki bizony csodálkozva szemlélte társát: nem fáj neki, hogy össze-vissza rugdossák? Tócsába pottyant, sárba gurult, nem kímélték a gyerekek. Viszont megbecsülték, nagyra tartották – legalábbis a fiúk. A kislányok nem is vettek róla tudomást, de idővel valahogy egyre ritkábban vették elő a pöttyös labdát. Csoportba gyűlve pletykálkodtak, kacarásztak, virágot tűztek a hajukba, ruhákról beszélgettek.

A pöttyös labdának rosszul esett a mellőzés, s életében először azt kívánta: bárcsak ne az lenne, ami. Ó, ha bőr focilabda lehetne! Lehet, hogy a sárban hatalmasakat rúgnának belé, de akkor játszanának vele, szeretnék. S elkeseredésében a pöttyös labda sorra kérdezte a gyerekszoba többi lakóját, hogyan változhatna bőr focilabdává.

– Nem tudom – válaszolta a nagy barna maci.

– Nem tudjuk – visszhangozták az építőkockák.

– Nem tudom – harsogta a társasjáték.

– Én tudom – válaszolta a már régen a sarokba száműzött, haját vesztett, de még mindig nevetségesen hiú baba. – Ugorj bele az utca végén folyó patakba, fürdesd meg minden porcikádat, és közben gondolj erősen arra, amit szeretnél.

– Ne hallgass rá, becsap – dörmögte a sokat tapasztalt barna maci, de a pöttyös labda nem hallgatott sem rá, sem a józan eszére, annyira vágyott arra, hogy bőr focilabda legyen.

Nem is pocsékolta tovább a drága időt, kigurult a szobából, a házból, és útnak indult a patak felé. Amikor odaért, mély levegőt vett, nagyon-nagyon elgondolkozott azon, amiért odament, majd bevetette magát a vízbe. A lelkében ugyan megszólalt egy vékony kis hang, hogy vigyázzon, erős a sodrás, veszélybe kerülhet, de a kívánsága sokkal jobban a fülében zakatolt – nem is figyelt a hangocskára.

Pedig jobban tette volna. Gumilabda lévén nem süllyedt el, azonban az ár villámgyorsan elragadta, s nem tudott a partra evickélni. Tehetetlenül sodródott, már minden pontja tízszer is megmerítkezett, s ezúttal nem élvezte a pörgést-forgást. Főleg akkor nem, amikor meglátta a közelgő köveket. Jaj nekem! – futott át benne a gondolat. – Hiszen ezek a kövek összezúznak, kilyukasztanak, és akkor végem!

Az ijedtség új erőt adott neki, s minden ügyességét latba vetve kicsusszant a partra. Odakint aztán végignézett magán: nem változott bőr focilabdává, ellenben, ahogy vizesen kigurult a homokra, csupa sár lett.

– Hogy is hihettem a babának! Biztosan félre akart vezetni, hiszen ő maga sosem tette ki a lábát a házból, pedig mennyire szeretné visszakapni az elveszített haját! – kiáltott fel. – Most tessék, rettenetesen koszos lettem, és jó messzire kerültem otthonról. De legalább nem törtem össze magam.

A pöttyös labda hazafelé indult, közben nem győzött csodálkozni: hová tette az eszét? Még akkor is ezen morfondírozott, amikor megérkezett az udvarukba. Kis gazdái már mindenhol keresték, s nagyon megörültek a visszatért csavargónak.

– Hát te hol jártál? – kérdezte a kislány, miközben felkapta. – Hűha, csupa sár lettél! Ne félj, mindjárt megmoslak! Nagyon hiányoztál, máskor ne kóricálj el – kérte, és testvére is bólogatott.

Mégis szeretnek – ömlött végig a melegség a pöttyös labdán. – Pedig nem változtam bőr focilabdává. De most már nem is akarok az lenni – gondolta boldogan.