Legyen fehér a karácsony! 2. rész

A szállodába lépve az előtérben csillogó karácsonyfa látványa fogadta őket. Andrisnak rögvest ünnepi hangulata támadt, maga sem értette, hogyan tört rá ilyen váratlanul. Úgy tűnt, a szépen felöltöztetett fenyő és a hó megtette a hatását. Meg is feledkezett az otthon hagyott betlehemes műsorról és a kalácsozásról.

Másnap még több csodát látott. Amerre nézett, hó, ünnepi díszek, a szálloda éttermében reggel is halk karácsonyi zene. A hegyre felérve álomszép téli panoráma, havas hegycsúcsok körös-körül.

Az oktató néni kedvesen fogadta, és Andris legjobb tudása szerint igyekezett követni az utasításait. Délutánra már ügyesen lecsúszott a tanulópályán, és élvezte is a havon siklást. Már egyáltalán nem bánta, hogy elutaztak ide. Sötétedés után, vacsora előtt sétáltak egyet a faluban, és örömmel látta, hogy sok ház udvarát, ablakát díszíti ünnepi fény, akárcsak otthon. Csakhogy itt hó is van – állapította meg, és arra gondolt, milyen jó az errefelé élőknek, hiszen fehér karácsonyuk lehet.

Andris nem emlékezett arra, hogy otthon valaha fehér karácsonyuk lett volna. Ködös, esős vagy napfényes szokott lenni – mikor melyik változatával lepi meg őket az időjárás –, de sokszor egyszerűen csak szürkeség honol. Hó azonban talán sosem esik ilyenkor. Inkább csak januárban.

Apa és anya mesélték, hogy gyerekkorukban még sokkal több hó hullott, és gyakrabban. Olykor karácsonykor is. Andris pedig sóvárogva gondolt ezekre az elképzelt, régi ünnepekre, amikor még a természet is ünneplőbe öltözik.

Milyen jó lenne itt tölteni a karácsonyt! – ábrándozott este az ágyban elalvás előtt. De tudta, ez lehetetlen, hiszen csupán néhány éjszakára foglalták le a szállást a szülei.

Olvass tovább →

Legyen fehér a karácsony! 1. rész

Andris nagyon szerette az adventi időszakot. Élvezte az ünnepi fényeket, a karácsonyi vásár forgatagát – kihagyhatatlan program volt –, a levegőben szálló mézeskalácsillatot, sőt még a karácsonyi dalokat is lelkesen dúdolgatta. Minden évben alig várta, hogy november szürke, unalmas hetei elteljenek, és fellobbanjon az első lángocska az adventi koszorún. Az egész időszakot maga az ünnep koronázta meg: a téli szünettel, a feldíszített fenyőfával, az alatta lapuló, szépen becsomagolt ajándékokkal, a vidám hangulattal, a finom süteményekkel és az ebéd végén desszertként bekapott szaloncukrokkal. A különleges légkör pedig karácsony után is elkísérte: pár nap, és érkezett a szilveszter, a papírdudák és a tűzijátékok, na meg a sokáig fennmaradás éjszakája. A kettő között pedig sok közös játék a szüleivel, séták a jobbára hűvös időben – persze melegen felöltözve – és az a végtelen szabadság, amellyel csak az iskolai szünetek tudnak megajándékozni egy nebulót.

Andris másodikos volt, így már ismerte az iskolai karácsonyi szokásokat is. A szünet előtti utolsó héten már szinte nem is tanulnak, hanem sokat játszanak, ünnepi dalokat hallgatnak és énekelnek, díszeket készítenek. Van karácsonyi műsor is, s már novemberben kiderült, hogy ebben az esztendőben ők adnak elő betlehemes műsort. Az esztendő utolsó tanítási napján mutatják majd be a tornateremben, a többi alsós osztály előtt.

Tavaly ünnepi kalácsozás is volt tízórai gyanánt, Andrisnak nagyon ízlett a finomság. Remélte, idén is részük lesz benne.

Ám mielőtt a naptár decemberhez ért, az első adventi gyertya meggyújtását követően Andrist váratlan bejelentéssel lepték meg a szülei. Első pillanatban nem is tudta, örüljön-e vagy sem, bár apa és anya nagyon lelkesnek látszottak.

Olvass tovább →

Ha karácsony, akkor adventi mese!

Örömmel jelenthetem, hogy a folytatásos mesét rejtő adventi naptárnak idén is sikere volt nálunk, így alighanem jövőre is kalandos történet lapul majd a kalendáriumban. Természetesen ebben az esztendőben sem sikerült a december elsejei kezdésre elkészülnöm az írással, de aztán egy szabad délutánon befejeztem és kinyomtattam a hiányzó oldalakat, majd belecsempésztem a naptárként szolgáló papírtasakokba.

Huszonnégy helyett végül huszonöt oldalas lett a mese – az időszűke miatt pontosabb tervezésre, szerkesztésre nem maradt lehetőségem –, így az utolsó napra két lap került a naptárba, de nem hiszem, hogy a gyerkőc protestálna majd miatta…

Ebben az évben síelős, havas, manós-tündéres, kívánságteljesítős történetet írtam, szándékosan kihagyva az idei eseményekre való utalást – épp elegendőek ezek a valóságban, ne erről szóljon a karácsonyváró mesénk is. A fiam szereti a történetet, egyik este azt mondta, olyan izgalmas, alig várja a folytatást. Ez éppen elég dicséret nekem, hogy motiváljon, pontosan ezért készülnek évről évre ezek a mesék, sokszor az év végi hajrában küzdve az idővel, pontosabban annak hiányával – hogy örömmel hallgassa. 🙂

Ahogyan szoktam, ezúttal is karácsony körül elérhetővé teszem az idei adventi történetünket – folytatásokban, de nagyobb etapokban: nem huszonnégy, hanem öt napra elosztva. A címe Legyen fehér a karácsony! Ezzel kívánok minden kedves olvasónak szép, meghitt ünnepvárást és boldog karácsonyt.

Viking kalandorrá változtunk

Amikor ősszel a Csipikét olvastam a fiamnak, egyik alkalommal véletlenül egy másik, hasonló formájú és méretű könyvet vettem le a polcról: Varró Dánieltől A szomjas trollt. Gyorsan vissza is tettem ezt a kötetet, és lekaptam Fodor Sándor meséjét, ám a gyerkőc megjegyezte magának az esetet, és amikor a Csipikét napokkal később befejeztük, azt kérte, hogy ezúttal a véletlenül előhúzott könyvet olvassuk.

Különleges lények, a viking mitológia szereplői bukkannak fel a kötetben

Varró Dániel alkotását úgy másfél éve tulajdonképpen magamnak vásároltam egy ajándékba kapott könyvutalványból, mert nagyon kíváncsi voltam rá, viszont úgy gondoltam, ezt senkinek nem jut eszébe nekem ajándékozni, így megleptem magam vele. Otthon felkerült a könyvespolcra, és – őszintén bevallom – meg is feledkeztem róla, mire időm lett volna elolvasni.

Így aztán kicsit vonakodva emeltem le, amikor a fiam ezt a könyvet kérte esti felolvasásra, ugyanis fogalmam sem volt róla, milyen nehézségű szöveg vár ránk (a minőséget illetően nem voltak kétségeim a költő más alkotásait ismerve). De úgy véltem, próbálkozni lehet, ha nem jön be, félretesszük – ahogy más művek esetében is előfordult már.

Olvass tovább →

Idén is mese kíséri az adventünket

Ezúttal is folytatásos mese kerül(t) a fiam adventi naptárába – akárcsak az utóbbi években. Az ajándékozásnak ez a formája remekül bevált, a gyermekem szereti a karácsonyi hangulatú, estéről estére követhető történetet. Idén már várta is, hogy legyen adventi mese.

A fénykép akár tavalyi is lehetne, de idén készült az adventi naptárunkról: a környezettudatosság, a költséghatékonyság és az egyszerűség jegyében a tavalyi szettet vettem elő. Mivel semmi baja nem volt, a tavalyi ünnep után eltettük, és kiválóan szolgál most is, sőt ha rajtam múlik, jövőre is. A közlekedőben két ajtó közé rögzítette a férjem – ezúton is köszönöm a segítségét. A papírtasakokba egy-egy oldal került az erre a célra írt meséből.

A tavalyi naptár idén is remekül szolgál, minden napra egy oldal kerül bele

Illetve még kerül is, mert nem sikerült befejeznem november 30-ra az írást. Tény, hogy későn is kezdtem el, november derekán, de idén valahogy nehezen jött az ihlet. Aztán egyszer csak egy apró hangulatkép felvillant bennem, és úgy kezdtem írni, hogy fogalmam sem volt, mi lesz belőle. (Ezzel szemben tavaly szeptember-októberben részletes vázlatot készítettem, és ennek segítségével született meg a mese, habár akkor is megcsúsztam a befejezésével.)

Olvass tovább →

Melyik kicsi ne szeretne nagy lenni?

Olyan könyvet olvastunk nemrég, amelyikkel már próbálkoztam a fiamnál egy-két éve. Akkor az első mondatig sem jutottunk el, valahogy nem tetszett meg neki az 1982-ben kiadott és kissé megviselt állapotban lévő – a gerincén már ragasztott – kötet. Nem derült ki, hogy az illusztrációk stílusa nem jött-e be neki, vagy a könyv éltes kora riasztotta-e el, mindenesetre hiába lapoztam bele, és hasztalan próbáltam neki kedvet csinálni, azt mondta, mást olvassunk. Tiszteletben tartottam a kérését, nem erőltettem a dolgot, visszatettem a kötetet a helyére, és kerestünk valami mást. De bíztam abban, hogy talán kap Csipike – merthogy Fodor Sándor alkotásáról, a Csipike, az óriás törpéről van szó – még esélyt valamikor.

Az én kötetem már megviselt állapotban van, csúnyácska, házi ragasztással

Szerencsére beigazolódott a várakozásom. Kora nyáron – amikor visszatérhetett az oviba a fiam – ő maga említette meg a könyvet. Persze nem emlékezett a korábbi kis közjátékunkra: az óvodában olvastak fel nekik ebből a történetből, és – úgy tűnik – megtetszett neki. Én csak leemeltem a polcról a régi könyvet, amely még az enyém volt, és annyit kérdeztem tőle: ez volt az? Ő pedig kissé csodálkozó szemmel válaszolta, hogy igen. (Az oviban ugyanaz a kiadás van meg…) Az „alapozás” segített, a gyermekem már teljesen nyitott volt Csipike történetére. Így most ősszel – amikor éppen befejeztünk egy másik kötetet, és még nem volt meg az új kiszemelt – én javasoltam egyik estére olvasmánynak. (Azt persze tudtam, hogy több alkalom lesz ez, hiszen nem rövid kötetecskéről van szó.) S a fiam lelkesen fogadta, és élvezettel hallgatta a mesét.

Olvass tovább →

Mit olvasunk mostanában?

Az olvasás ebben a furcsa, nehéz esztendőben is az életünk része maradt; ugyanúgy felolvasok a gyermekemnek, és nagyjából ugyanannyit , mint korábban.

Néhány dolog azonban megváltozott idén. Például nem járunk könyvtárba… sajnos. Március elején voltunk utoljára, illetve én nyáron – amikor lehetőség nyílt rá – visszavittem a nálunk lévő köteteket, de nem hoztam újakat (akkoriban nem is lehetett bemenni és válogatni). Bár a könyvtárban nem szokott tömeg lenni, ebben az évben igyekeztünk nélkülözni a megspórolható utakat, s az otthoni könyvkészletből meg tudtuk oldani, hogy mindig legyen olvasnivaló. A fiam gyakran emel le korábban olvasott és általa kedvelt köteteket a polcról, ezeket nem egyszer, hanem sokszor – de mindenképpen többször – olvassuk. Szerencsés módon rendelkezésünkre állnak a férjem és az én gyerekkori könyveim is, így viszonylag nagy a kínálat, és több – körülbelül négy – polcnyi gyerekkönyv van itthon.

Olvass tovább →

Maci Laci – ezúttal nyomtatásban

Maci Laci gyerekkorom egyik kedvelt mesefigurája volt, s az elmúlt hetekben a fiamat is megismertettem a minden hájjal megkent, falánk medve történetével. Igaz, nem rajzfilmet néztünk – apropó, lehet most valahol látni Maci Laciék kalandjait? –, hanem egy régi mesekönyvet vettem le a polcról.

A jó minőségű, szép kivitelű és korához képest egészen jó állapotban lévő kötetet én kaptam még sok évvel ezelőtt, valószínűleg kisiskolásként, és már hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy felolvasom a fiamnak. Néhány hete, amikor befejeztünk egy másik könyvet, elérkezett a pillanat. A gyerek érdeklődését felkeltette az ismeretlen kötet és történet, na meg persze a borítón szereplő medvék.

A gyönyörű illusztrációk is elbűvölik az ifjú olvasót

Miután az első fejezetekben az író bemutatta nekünk Maci Lacit, s megtudtuk róla, hogy kedvenc foglalatossága a parkba látogató turisták elemózsiájának megszerzése, ennek érdekében pedig bármilyen ravaszságra képes, meglódultak az események. Hamarosan egy kalandos történet közepén találtuk magunkat, amelyben Cindy, a kedves, bájos macilány rabságba kerül és cirkuszi attrakció lesz, Maci Laci pedig hűséges barátjával, Bubuval együtt a kiszabadítására indul. Talán nem árulok el nagy meglepetést: sikerül nekik a mentőakció, de több váratlan fordulat és vicces helyzet nehezítette meg a dolgukat. Utóbbiakat vidám kuncogás kísérte a gyermekem részéről, aki egyszerre izgult és mulatott a meseregényen.

Olvass tovább →

Vadludas mesém videón!

Hangos és képes változatban jelent meg az MME – Magyar Madártani Egyesület Youtube-csatornáján egyik régebbi mesém, A vadludak és az iránytű, amely a blogon is olvasható.  A Tatai Vadlúd Sokadalom apropóján a Hangos Hétfő sorozatában látott napvilágot a videó, amelyben Erdővári Manó testet ölt, és segít az eltévedt vadlibacsapatnak. 🙂 A történetet Brasch Bence, a Szentendrei Teátrum művésze olvassa fel.

A videó ezen a linken található meg – fogadjátok szeretettel.

Az egyesület Youtube-csatornáján csodálatos madaras videókat és a Hangos Hétfő sorozatban további meséket találtok, érdemes szétnézni. 🙂

 

Amikor nevetésbe fulladt a versolvasás…

A klasszikussá nemesedő könyvek is lehetnek lebilincselőek, sőt nem véletlenül válik egy-egy alkotás ikonikussá. Ezt magam is újra megtapasztaltam, amikor az utóbbi hetekben elolvastuk Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című kötetét. Kétszer is. Először augusztusban (nyáron kapta ezt a művet a gyermekem), majd szeptember végén másodszor, a fiam kérésére.

Mivel a kiadó – a Móra – kilencéves kortól ajánlja ezt a könyvet, picit gondolkodtam azon, megkapja-e már, de mivel az utolsó időszakban az óvodában is találkozott vele, és láthatóan tetszett neki, úgy döntöttem, megpróbálkozunk vele. Ha nem érti, ha még túl nehéz neki, ha nem tetszik, legfeljebb nem olvassuk végig, félretesszük későbbre.

Csodálatos, különleges lények a kötet főszereplői

Végül erre nem volt szükség. Az első betűtől az utolsóig feszült figyelemmel és nagy érdeklődéssel hallgatta. Kedvence a versírós történet lett, amelyen hangosan kacagott – bevallom, ezt a mesét én sem bírtam nevetés nélkül felolvasni, egyszerűen elröhögtem magam a szövegen, ami nem sokszor fordult elő még. Pedig emlékeztem erre a történetre és a sok zagyva költeményre gyerekkoromból. (Másodszor azért már kellő komolyságot tudtam magamra erőltetni.)

Olvass tovább →