Napirend(b)en az olvasás

Sokat olvasok a fiamnak. Bevallom őszintén, amikor megszületett, alig vártam, hogy elkezdhessem. Három hónapos volt, beültünk a hintaszékbe, megtámasztottam az ölemben – megkönnyítette a dolgom, hogy az első pillanattól fogva nagyon erős baba volt –, kézbe vettem József Attila Altatóját leporelló formátumban, és felolvastam a verset, miközben lapozgattam a könyvet. Nem volt ellenvetése. 🙂

Később más  kötetek is előkerültek, egyre bővült a repertoár. Néhány hónap után már lapozni is nagyon szeretett a gyermekem, amit először az Altató bánt, később a második Altató és egyéb leporellók is. A harmadik Altató viszont már nem esett áldozatul, addigra megtanulta, hogy a könyveket nem szabad cibálni. 🙂

Olvass tovább →

A kíváncsi kiscica

Élt egyszer egy egészen apró, de nagyon kíváncsi kiscica. Egy hátsó udvaron cseperedett testvéreivel, s pici szőrgombolyagként botladozott ide-oda a füvön. Mindent megnézett, a hangyákat, a bokrokat, a madarakat, kergette a lepkéket, szagolgatta az illatos virágokat.

Egyik nap arra gondolt, hogy ideje megismerni a világot. Vajon mi lehet a kerítésen túl? A kiscica nem töprengett sokat, útnak eredt. Kibújt a deszkák között, és máris az utcán volt. Most merre menjen? Elindult toronyiránt, de nem figyelt a lába elé, és belepottyant az árokba.

– Aúúú! – jajdult fel a kiscica, mert megütötte magát.

Olvass tovább →

Babber lovag nem akar mosakodni

Babber lovag nem szeretett mosakodni. Minden reggel csak hosszú könyörgés után engedte meg az anyukájának, hogy megmosdassa. De még akkor is hangos tiltakozással fejezte ki, mennyire nem tetszik neki ez az egész művelet. Nem érdekelték a csipák, sem a reggeli ital maradványai a szája körül és az állán. Nem értette, hogyha őt ezek a dolgok nem zavarják, anya miért ragaszkodik mégis a mosakodáshoz. Ráadásul nem csak reggel, hanem a nap folyamán még sokszor. Étkezések előtt és után például kezet kellett mosni, sőt evés után még szájat is. Mosakodni kellett a kinti játék után is, hiába mondta Babber, hogy alig kente össze magát, és felesleges az egész macera.

Egyik reggel Babber lovag úgy döntött, véget vet a napi többszöri cirkusznak: egyáltalán nem mosdik többé. Elhatározását közölte is az anyukájával, aki – mi tagadás – nem fogadta lelkesen az ötletet. Babber lovag azonban nem tágított, így végül anya kelletlenül rábólintott.

Olvass tovább →

Babber lovag és a szalmabála-figurák

Babber lovag a szüleivel együtt a nagymamájánál és a nagypapájánál töltött néhány napot vidéken. A falu szélén két hatalmas szalmabála-figura köszöntötte az érkezőket: az egyik fiú-, a másik lányruhát viselt. Babber lovagnak nagyon tetszettek a bábuk, és minden nap el kellett sétálni vele a faluszélre, hogy megnézhesse a két barátságos, tömzsi alakot.

– Hogy hívják őket? – kérdezte a nagymamáját.

– Nincs nevük – felelte a nagymamája.

– Adjunk nekik! – javasolta lelkesen Babber lovag. – A fiú legyen Tóbiás, a lány pedig Izabella!

– Miért pont ezeket a neveket választottad? – csodálkozott Babber nagypapája.

– Éppen ezek jutottak eszembe – vágta rá Babber lovag.

Aznap éjszaka nagy zivatar kerekedett; dörgött, villámlott, eső verte az ablakot, szél hajlítgatta a fákat. Olvass tovább →

Babber lovag „születése”

Babber lovag ötletadója a kisfiam egyik régi kombidresszén szereplő figura volt. Gyerekarcú, mókás öltözetű, jópofa lovag a kék body közepén. S hamarosan barátja is lett Erdővári Manó személyében.

Olvass tovább →

Babber lovaggá válik

Babber – mint oly sok kisfiú – nagyon szerette a lovagos történeteket. A nagypapája sokszor mesélt neki csillogó kardot viselő vitézekről, akik paripájukon vágtázva bátran megvívnak a sárkányokkal, és védelmezik a gyengébbeket. Babber áhítattal hallgatta a meséket. Ha felnő, bizony ő is lovag lesz!

Miután beköszöntött a tél, Babber – ahogyan a többi kisgyerek is – nagyon várta a karácsonyt.

Olvass tovább →

A kis hangya és a süteménydarab

A kis hangya – társaihoz hasonlóan – szorgalmasan gyűjtötte az ennivalót télre. Reggeltől napestig dolgozott, hogy az éléskamrában minél több és több finom falat sorakozzon, mire beköszönt a zimankó.

Egy szép, nyári napon a kis hangya egy nagy kertben keresgélt. A kert közel volt a boly fészkéhez, és remélte, hogy talál valamit a fűben, amit magával vihet. Araszolgatott, nézelődött, figyelt, kissé el is kanyarodott a többiektől, de vigyázott, ne veszítse őket teljesen szem elől.

Lassan haladt, de úgy tűnt, nem talál errefelé semmit. Éppen vissza akart fordulni, amikor szokatlan dolgot vett észre a füvön. Mi lehet ez? A tárgy egészen nagy volt, sokkal nagyobb, mint ő. Valamilyen étel? Odament, megtapogatta, sőt meg is kóstolta. Hiszen ez nagyon finom! – állapította meg magában.

Olvass tovább →

A kis piros autó a parkolóban

A kis piros autó – amelyik az óvoda öltözőszekrényén parkolt, és az egyik kisfiú jele volt – szívesen járt az udvarra a délutáni alvásidő alatt. Beszélgetett barátjával, az úthengerrel, kedvére robogott fel-alá, néha még a csúszdára is felkapaszkodott, hogy lecsusszanhasson.

Szerette azt a szabadságot, amelyben az udvaron része volt, de egyre gyakrabban pillantott ki a kapun. Arra gondolt, jó lenne felfedezni, mi van a kapun túl. Talán még érdekesebb, mint az udvar.

Olvass tovább →

Hogyan készültünk az óvodára?

A kisfiam szeptember elején kezdte az óvodát. Mivel nem járt bölcsődébe, az utóbbi hónapokban igyekeztünk tudatosan készülni. Sokat beszélgettünk, ellátogattunk az oviba, megnéztük a csoportszobát, megismerkedtünk az óvónőkkel – és persze olvastunk.

Olvass tovább →

A kis piros autó nagy kalandja

A kis piros autó az óvoda öltözőszekrényén parkolt. Ő volt az egyik kisfiú jele. Éjjel-nappal ott őrködött, őrizte a kisfiú holmiját, s egyúttal mutatta, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ez a gazdája helye. De a kis piros autó néha már nagyon unatkozott az öltözőszekrényen.

– De jó lenne kicsit gurulni, világot látni! – ábrándozott.

Olvass tovább →