Vidám erdei kiruccanás

Ha szeretitek az állatmeséket, mindenképpen érdemes egyszer kézbe venni Tony Wolf Az erdő meséi című kötetét. Mi nemrég kölcsönöztük ki a könyvtárból. 🙂 Többféle kiadásban megjelent az esztendők során Mesél az erdő az állatokról címmel is…

Az első dolog, ami feltűnt, hogy mennyire hangsúlyosak az illusztrációk. Kisebb és egész oldalt betöltő, nagyon szép képek díszítik a könyvet. A borítón Tony Wolf neve szerepel, ő rajzolta ezeket az elbűvölő ábrákat. A meséket azonban nem ő írta, hanem Peter Holeinone – ezt az információt azonban már csak belül, egészen hátul találtam meg.

Nagy munkában a kedves erdőlakók a könyv borítóján

A kötet szereplői az erdőlakó állatok; egyik kedvesebb, mint a másik (kivéve a varjút, de őt is megkedveltük olyannak, amilyen). 🙂 Mindegyikük más, igazi kis egyéniségek bukkannak elénk a lapokról. Tavasztól télig – tehát körülbelül egy éven át – nyerünk betekintést az életükbe, járunk tavaszköszöntő bulin, esküvőn, nézünk hullócsillagot, hűsölünk medencében, nevelünk kukoricát, készítünk gyümölcslevet…

Olvass tovább →

Ha nem a féreg szorul fába…

A jó cím már fél siker – mondják, s bizony lehet ebben valami, mert Palásthy Ágnes kötetét a címe alapján választotta ki a fiam a könyvtárban. Amikor levette a polcról, megkérdezte, mi ez, én pedig felolvastam: A fába szorult borz. Kuncogás fogadta a szokatlan szókapcsolatot, mert fába szorult féregről már hallottunk, de fába szorult borzról még soha… Az alcím szerint a könyv újabb meséket tartalmaz az erdei tisztásról, a borítón pedig mókás állatok láthatók, sőt belül is ők köszönnek ránk. A fiam rögtön jelezte is szándékát: „Vigyük!”

A fába szorult borz
Vidám hangulat, szeretetteljes légkör  jellemzi a kötetet

A kötet nem okozott csalódást, kedves történeteket kaptunk, amelyeknek hősei erdei állatok – akik viszont nagyon emberi módon viselkednek, hol inkább az állatokra jellemző, hol pedig emberi környezetben előforduló szituációkban. A nyuszi nem fér a testvéreitől otthonukban – ez átlagos emberi lakásban nehezen elképzelhető. Az már viszont nagyon is, hogy a kishúg kölcsön veszi a játékbabát, a nővérnek pedig ez nem tetszik. Az állati létből kiinduló történetek is – például a víz elönti a vakond odúját – emberi csavart kapnak: a vakond a díjait próbálja menteni, és nagyon szomorú, amikor nem sikerül.

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 2. rész

A hideg vízbe való csobbanások nem tettek jót a szöcske egészségnek: csúnyán megfázott, és néhány napig – amíg meg nem gyógyult – otthon kellett maradnia. Amikor újra kimerészkedett a tópartra, nem volt ott senki. Híre ment, hogy megbetegedett, és mivel nem gyakorolt, a többi állat sem ment ki a vízhez. Nem volt kin mulatni…

A szöcske szomorúan nézte a tavat, amelyik kifogott rajta. Nagyon bánta már, hogy állandóan hetvenkedett. Magányos volt, és úgy érezte, egy fűszálat sem lenne képes átugrani. Csendesen nézegette a tájat, és közben észrevette, amit korábban sohasem: hogy milyen szép itt. Hatalmas fűzfák szegélyezték a víztükröt, amelyen csodálatos tavirózsák pompáztak. S ahogy bámészkodott, váratlan ötlete támadt. Eszébe jutott, hogyan ugorhatná át úgy a tavat, hogy ne essen bele a vízbe. Persze nem fog egyetlen ugrással sikerülni, de száraz lábbal átkelhet…

Igyekezett elhessegetni a váratlan gondolatot. Úgysincs itt senki, nem látná senki… De mit számít, látja-e valaki! Csak az a fontos, hogy ő maga megtudja, mire képes.

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 1. rész

Élt a mezőn egy szöcske, aki nagyon szeretett ugrálni, lehetőleg minél nagyobbat. Annyit gyakorolt, hogy hamarosan átugrotta a virágokat, majd a bokrokat, sőt egy-egy fiatal facsemetével is megpróbálkozott. Ahogy egyre ügyesebbé vált, mindenkivel versenyezni akart, hogy bebizonyítsa: ő a legjobb ugró szerte a környéken. Össze akarta magát mérni a teknőssel, a legyekkel, a katicabogarakkal, az egerekkel, egyszer még egy kóbor macskával is. De senki nem akart versenybe szállni vele, sőt az állatok kerülni kezdték, mert bosszantotta őket az állandó dicsekvés. Hiszen a szöcske mást sem csinált egész nap, csak ugrált meg dicsekedett.

– Nézd, mekkorát tudok ugrani! Ugye, milyen hatalmasat? Te tudsz ekkorát ugrani? Ugye nem? Én vagyok a földkerekség legjobb ugrója! – hetvenkedett folyamatosan.

Egy szép nyári napon a szöcske a tóparton pihent, s amikor meglátta a békát, aki ott ugrándozott, odaszólt neki:

– Látom, ügyesen ugrálsz, de biztosan nem tudod átugrani az egész tavat!

– Miért, te át tudod? – kérdezett vissza a béka kissé meghökkenve.

Olvass tovább →

A bárányfelhők leckéje

A szikrázóan kék égen csupán néhány bárányfelhő úszkált. Két kis – egymásra nagyon hasonlító – felhőcske pedig szorosan egymás mellett haladt. Testvérek voltak: Csuszi és Zebi.

Ezen a csodaszép napon önfeledten élvezték a jó időt, miközben a tájat szemlélték. Késő tavasz volt, a fák, bokrok zöld ruhát öltöttek, és színes virágok pompáztak mindenfelé. Csuszi és Zebi gyönyörködve nézegették az alattuk elterülő erdőket, mezőket, réteket, szépen gondozott kerteket.

Az egyik falu határában egy kisfiúra lettek figyelmesek. A gyerek kavicsokat szedegetett a földről, majd a kövekkel a közeli állatokat vette célba. Megpróbálta eltalálni a tölgyfán éneklő rigót, s miután az ijedten elrepült, egy verebet igyekezett megdobni. Szerencsére a veréb is idejében fel tudott röppenni. Egy arra kóborló macskát szintén megcélzott a fiú, de elvétette – a cica rémülten menekült. Miután több állatot nem látott a közelben, a gyerek a virágokat szemelte ki újabb célpontnak. Mivel – az állatokkal ellentétben – a növények nem tudtak elugrani, de még csak elhajolni sem, néhány virágnak letört a feje.

Csuszi és Zebi bosszúsan néztek össze, nem tetszett nekik a fiú viselkedése. Sajnálták az állatokat és a tönkrement virágokat is.

Olvass tovább →

A teknős és az autós

A város melletti horgásztavak egyikében élt egy kedves teknős. Békésen, csendesen csordogáltak napjai, de szerette ezt a nyugalmat. Jól érezte magát az otthonában. Egyik nap azonban eszébe jutott, milyen régen találkozott a testvérével, aki a szomszédos tavacskánál lakik. Milyen jó lenne meglátogatni!

Nem tétovázott sokat, elhatározta, hogy másnap elmegy hozzá. Reggel tehát útra kelt. Lassan, de biztosan haladt, ahogyan a teknősök szoktak. Ám amikor közeledett célja felé, szokatlan zajra lett figyelmes. A kis teknős hamarosan ijedten látta, hogy időközben – mióta utoljára erre járt – egy út épült az erdőben, s azon sok-sok autó robogott el. Hogyan jut át a túloldalra? – rémült meg.

Olvass tovább →

Miről mesélek mostanában?

Négyéves a kisfiam, és habár időhiány miatt kevesebb írás jelenik meg mostanában a blogon, azért töretlenül mesélek neki – csak ezekből a történetekből kevesebbet van időm megírni. Miről meséltem mostanában? Természetesen leggyakrabban arról, amit a kisfiam kért.

Például Babber lovagról. A kedves, három év körüli kisfiú még mindig sűrűn felbukkan, és meglepően hasonló kalandokban van része, mint a gyermekemnek. Vagy ez nem is annyira meglepő? 🙂 Továbbra is találok ki történeteket járművekről, néha pedig állatok szerepelnek a kívánságlistán.

Olvass tovább →

Egy város, ahol szívesen élnénk…

Létezik egy város, amelynek lakói mókás állatfigurák. Általában vicces nevük van, és emberi módon viselkednek, a világuk is egészen hasonlít a miénkre, valahogy mégis békésebbnek, nyugalmasabbnak tűnik. Gyerekként különösen kedveltem ezt a vidám univerzumot, szívesen nézegettem a képeit. Annak idején a férjem is nagyon szerette Tesz-Vesz Várost – merthogy Richard Scarry örökzöld könyveiről van szó. A kisfiamnak is nagyon bejött.

Tesz-Vesz Város sikerének titka alighanem a rajzok bájosságában keresendő

Olvass tovább →

A legnagyobb száj

Egy tavaszi napon nagyon unatkoztak az állatkert lakói. Nem történt semmi érdekes, alig volt látogató, a kifutójukat már százszor bejárták. A majmok rosszkedvűen panaszkodtak a fán ücsörgő verebeknek, milyen unalmas ez a nap.

– Miért nem találtok ki valami mulatságot magatoknak? – kérdezte az egyik madárka. – Például egy versenyt?

– Milyen versenyt? – ásított hatalmasat az egyik majom.

– Például szájtátóversenyt – nevette el magát a veréb, az óriási ásítást látva. – Vajon ki tudja az állatkertben a legnagyobbra nyitni a száját?

Olvass tovább →

A kétfülű kutya és a négylábú macska

A kétfülű kutya a tóparton sétált, és a víztükörben csodálta magát.

– Nahát, milyen különleges vagyok! – áradozott, ahogy szemügyre vette képmását.

Arra járt a négylábú macska, és meghallotta a kutya beszédét.

– Ki lehet ez a csodálatos lény? Megnézem – határozta el a cica, és kiszaladt a tópartra. – Ki vagy te? – kérdezte, amikor meglátta az ebet.

– A kétfülű kutya vagyok, a legérdekesebb állat a világon – válaszolta amaz büszkén. – És benned kit tisztelhetek?

– A négylábú macska vagyok, szintén egyedi és megismételhetetlen – felelte dagadó mellkassal a cica. – Mit csinálsz itt? – érdeklődött újdonsült ismerősétől.

– Magamat bámulom a víz tükrében – mutatott a tóra a kutya.

– Nahát, én is ott vagyok – ámult el a macska, s attól a pillanattól kezdve már ketten sétálgattak a parton, képmásukat mustrálva.

Hamarosan kiugrott a vízből egy hal, és az általa keltett hullámok összezavarták a tükörképeket. A kétfülű kutya és a négylábú macska felháborodva tiltakozott, mire a hal tátogott valamit.

Olvass tovább →