Az aranyszínű karácsonyfadísz 5. rész

Kedden iskola után Panna boldog mosollyal szaladt a kerítéshez, amikor meglátta Marcit.

– Képzeld, kiderült, milyen betegsége van anyának – újságolta. – Apa azt mondta, nincs nagy baj, meg fog gyógyulni, most már kapja a kezelést, és ha minden jól megy, még karácsony előtt hazajöhet.

– Szuper, ez nagyon jó hír – mosolygott Marci vissza, és valóban úgy érezte, hogy tiszta szívből együtt tud örülni Pannával. A kislány egyik karácsonyi kívánsága ezzel talán teljesül, az anyukája felépül, és karácsonykor együtt ünnepelhetnek. De vajon mi lesz a másik vágyával, az aranyszínű dísszel? Marci arra gondolt, hogy bár nagyon szeretne ő is bármi színeset a saját fájukra, ha csak egyet találnának, átengedné Pannának. Már egyszerűen annak is örülne, hogy Panna jókedvű és boldog.

A hét során a gyerekek megbeszélték a szüleikkel, hogy ezúttal Marci is elmegy Dédihez Pannáékkal. Azt természetesen nem kötötték a felnőttek orrára, hogy mit szeretnének ott. Néma izgalommal várták a pillanatot, amikor keresgélni kezdhetnek a padláson, de előbb fel kellett jutniuk. Dédi süteménnyel várta őket, és a falatozás után Panna nem tétovázott sokáig, hamar megkérdezte, felmehetnek-e.

– Miért? – ráncolta a homlokát apa.

– Hátha vannak fent régi karácsonyfadíszek – felelte Panna. – Nagyapa mindig azt mondja, tele van a padlás mindenféle ezeréves holmival.

– Annál azért kicsit fiatalabbak – kuncogott Dédi –, de már én magam sem emlékszem, mi minden van ott a dobozokban. Úgy rémlik, még az én szüleim tárgyai is ott lehetnek.

– A padláson hideg és sötét van – vetette ellen apa.

Olvass tovább →

Nem mind lányos, ami pasztell színű

A könyvtárban láttuk meg Bosnyák Viktória szokatlan című kötetét. A míves kivitelű könyvecske a kérdőmondatos címével – És most hogy festek? – felkeltette érdeklődésemet, ám a fiam első pillantásra azt mondta az illusztrációk láttán, hogy lányos, és ne vegyük ki. A sok pasztellszín miatt tűnhetett annak, de aztán egy perccel később csak adott egy esélyt a könyvnek. A benne lévő mókás állatképek győzték-e meg, vagy az én szolid megjegyzésem, hogy szerintem nem lányos, csak a színek miatt keltheti azt a benyomást, nem tudom, mindenesetre tény, hogy legutóbb ez a kötet is ott volt a táskánkban, amikor távoztunk a könyvtárból.

Azóta el is olvastuk Bosnyák Viktória meséjét. Nem volt lányos. 🙂 Sőt kimondottan tetszett a fiamnak a kedves, szimpatikus kaméleon története, akinek nem sikerült változtatnia a színét, ám gyűrűsfarkú maki barátja közreműködésével végül sikerült megoldást találni e problémára.

Bájos rajzok, kellemes színvilág és persze aranyos történet

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a síp 2. rész

– Tényleg? – nézett rá az öreg hitetlenkedve.

– Igen – bólintott Manó határozottan. – Nem viszem ki az erdőből a lámpát és a sípot, csupán a saját otthonomba költöztetem arra az időre, míg elutazol. S amíg felkészülsz az útra, itt maradok, hogy tanuljak tőled.

Az öreg felugrott a fotelből örömében.

– Megmutatok mindent! – kiáltotta, és Manó is elmosolyodott látva Éber apó lelkesedését.

A következő napokban Éber apó csomagolt, szervezett és Erdővári Manót tanította. Együtt simították el az erdő lakóinak ügyes-bajos dolgait. Csend és béke honolt a magas fák között, miközben a tavasz immár ereje teljében ontotta magából a jó időt, a vidámságot, az életet.

Egyik reggel Éber apó elköszönt és útnak indult. Erdővári Manó pedig fogta a lámpát, nyakába akasztotta a sípot, és átvette az erdőőri feladatokat. Otthon kitüntetett helyet keresett a különleges lámpának, és szakadatlanul leste, mikor van rá szükség. Hamarosan belátta, tényleg fárasztó ez a nemes feladat. Nem mehetett el sehová, hiszen bármikor történhetett valami, ami megjelent a lámpa fényében. Néha az éjszaka közepén, az ágyból kipattanva kellett mások segítségére sietnie. Szívesen tette, de azért nem volt könnyű a legszebb álmából felriadva munkához látnia…

Olvass tovább →

A hetvenkedő szöcske 2. rész

A hideg vízbe való csobbanások nem tettek jót a szöcske egészségnek: csúnyán megfázott, és néhány napig – amíg meg nem gyógyult – otthon kellett maradnia. Amikor újra kimerészkedett a tópartra, nem volt ott senki. Híre ment, hogy megbetegedett, és mivel nem gyakorolt, a többi állat sem ment ki a vízhez. Nem volt kin mulatni…

A szöcske szomorúan nézte a tavat, amelyik kifogott rajta. Nagyon bánta már, hogy állandóan hetvenkedett. Magányos volt, és úgy érezte, egy fűszálat sem lenne képes átugrani. Csendesen nézegette a tájat, és közben észrevette, amit korábban sohasem: hogy milyen szép itt. Hatalmas fűzfák szegélyezték a víztükröt, amelyen csodálatos tavirózsák pompáztak. S ahogy bámészkodott, váratlan ötlete támadt. Eszébe jutott, hogyan ugorhatná át úgy a tavat, hogy ne essen bele a vízbe. Persze nem fog egyetlen ugrással sikerülni, de száraz lábbal átkelhet…

Igyekezett elhessegetni a váratlan gondolatot. Úgysincs itt senki, nem látná senki… De mit számít, látja-e valaki! Csak az a fontos, hogy ő maga megtudja, mire képes.

Olvass tovább →

A vadludak és az iránytű

Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

– Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

– Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

Olvass tovább →

A szurikáta és az ecsetfülű malac

A szurikáták kétségtelenül a természetfilmek és az állatkertek sztárjai. Mosolyra késztetnek fürge mozgásukkal, mókás arcukkal, a két lábon figyelő őrszemmel. Kicsik, aranyosak, nagyon szerethetőek. Éppen ideálisak mesehősnek! Erre gondolhatott Julia Boehme is, amikor megírta Tafiti, a szurikáta és legjobb barátja, Pamacs, az ecsetfülű malac történetét.

Nemrég kölcsönöztük ki a könyvtárból a Tafiti és Pamacs repül című könyvet, és nagy sikert aratott. Bár a sorozat első kötetét – Tafiti és Pamacs világgá megy – még nem olvastuk, az alkotás így is tökéletesen élvezhető volt. Mindketten imádtuk a laza szurikáta és a segítőkész malac ötletes, vicces sztoriját. A mesekönyv kicsit nagyobb gyerekeknek való, én négyéves kortól ajánlanám, amikor a gyermekünk már képes hosszabb történeteket is követni, akár estéről estére. Jó választás olyan csemetéknek is, akik nemrég tanultak meg olvasni.

Vajon hogyan kerülhetett Tafiti és Pamacs a különleges léghajóba?

Olvass tovább →

A teknős, aki háziállatot szeretne…

Franklin, a kedves kis teknős a könyvtárból érkezett az otthonunkba. A bájos figurák és a kellemes történetek hamar belopták magukat a kisfiam szívébe, és azóta több kötetet is kikölcsönöztünk már ebből a sorozatból.

Franklin teljesen olyan, mint egy kisfiú – csak éppen teknős „kiadásban”. Bizonyos dolgokban ügyes, másban ügyetlen, sokszor vidám és kíváncsi, néha azonban elkeseredik, ha nem sikerül valami. Iskolába jár, a szüleivel él, és vannak barátai. Végtelenül emberi és gyermeki – így nem csoda, ha a kis olvasók könnyedén azonosulnak vele. A mesék persze mindig jó véget érnek, így azzal a megnyugtató érzéssel tehetjük le a könyveket, hogy a problémákra van megoldás.

E kötetben Franklin bánatában világgá indult… de nem jutott messzire 🙂

Olvass tovább →

A csiga boltba megy

A kis csiga egyik délután észrevette, hogy elfogyott otthon a ropi. Nagyon szerette a ropit! Nem teketóriázott sokat, elindult a boltba.

Igen ám, de a bolt a forgalmas főút túloldalán volt, s ezen az úttesten soha nem könnyű átkelni. A csiga azonban nem ijedt meg a feladattól. Átmászott az árkon, majd megállt az útpadkán. Szétnézett, ahogyan az anyukája tanította: előbb balra, aztán jobbra fordította a fejét. Mindkét irányból jöttek az autók.

– Egyszer csak elfogynak – bizakodott a csiga, és türelmesen várt.

De a járművek csak jöttek és mentek. Néha előfordult, hogy hosszabb ideig nem érkezett semmi se balról, se jobbról, de a csiga nem mert átmenni. Mivel alacsony termetű volt, nem látott el messzire, nem tudta, mikor bukkan fel a következő kocsi. Mivel pedig lassan mozog, nem tud elszaladni vagy elugrani, ha meglepetésszerűen előkerül egy újabb autó, busz vagy netán kamion.

Sokáig várakozott, végül pityeregni kezdett.

Olvass tovább →

A végtelennek tűnő esőzés – 2. rész

– Egy kis nyugalmat kérünk! – szólalt meg Tündérváros polgármestere fennhangon. – Tudom, hogy miért gyűltetek össze itt. Tudom, hogy napok óta szakad az eső. Egy rég elfeledettnek hitt varázslat balul ütött ki a tündériskolában, ezért alakulhatott ki ez a hatalmas, végtelennek tűnő esőfelhő. Már dolgozunk a feloszlatásán, de sajnos a vártnál nehezebben sikerül.

– Tudunk valahogyan segíteni? – kérdezte Manó.

– Akinek varázsereje van, csatlakozhat hozzánk, többen könnyebben megtörjük a varázslatot! – hangzott a válasz.

Néhányan jelentkeztek a tömegből, köztük Manó is. A polgármester átvezette őket a tündériskola óriási aulájába, ahol már rengeteg tündér szorgoskodott. Jókora üstben éppen elkészült valami furcsa színű folyadék. Az üst a tündérek csettintésére lábra kapott, és kisétált az udvarra, ahol mindannyian körbeállták. A tündériskola igazgatója elmondta a varázsigét, majd együtt hangosan ismételgetni kezdték a bűvös erejű szavakat. Kis idő múlva az üstben lévő furcsa folyadék kirepült, majd egész egyszerűen elszállt. Manó és a többiek csodálkozva néztek utána.

Olvass tovább →

A fűszál és a katica

Egy egészen apró fűszál bújt ki a földből. Kíváncsian nézett körbe, hogy lássa, hová érkezett. Milyen érdekes itt! – gondolta, ahogy megcsodálta az eget, a földet, szomszédos társait és a közeli fákat.

A fűszál növekedni kezdett, hiszen melegen sütött a nap, a talaj tele volt tápanyaggal, eső is gyakran öntözte. Ahogy egyre magasabb lett, mind többet látott a világból. Már észrevette a közeli virágágyásban pompázó növényeket, a kerítés mögött ugató kutyát és a szorgalmasan dolgozó hangyákat is. Jól, sőt mi több: remekül érezte magát. Még az időnkénti fűnyírás sem zavarta; először ijesztőnek találta, de nem fájt, a vágástól pedig tovább erősödött, és hamar meg is nőtt újra.

Egyszer egy katicabogár baktatott a fűszálhoz. Apró kosárkát szorongatott, és udvariasan köszönt.

Olvass tovább →