Az aranyszínű karácsonyfadísz 5. rész

Kedden iskola után Panna boldog mosollyal szaladt a kerítéshez, amikor meglátta Marcit.

– Képzeld, kiderült, milyen betegsége van anyának – újságolta. – Apa azt mondta, nincs nagy baj, meg fog gyógyulni, most már kapja a kezelést, és ha minden jól megy, még karácsony előtt hazajöhet.

– Szuper, ez nagyon jó hír – mosolygott Marci vissza, és valóban úgy érezte, hogy tiszta szívből együtt tud örülni Pannával. A kislány egyik karácsonyi kívánsága ezzel talán teljesül, az anyukája felépül, és karácsonykor együtt ünnepelhetnek. De vajon mi lesz a másik vágyával, az aranyszínű dísszel? Marci arra gondolt, hogy bár nagyon szeretne ő is bármi színeset a saját fájukra, ha csak egyet találnának, átengedné Pannának. Már egyszerűen annak is örülne, hogy Panna jókedvű és boldog.

A hét során a gyerekek megbeszélték a szüleikkel, hogy ezúttal Marci is elmegy Dédihez Pannáékkal. Azt természetesen nem kötötték a felnőttek orrára, hogy mit szeretnének ott. Néma izgalommal várták a pillanatot, amikor keresgélni kezdhetnek a padláson, de előbb fel kellett jutniuk. Dédi süteménnyel várta őket, és a falatozás után Panna nem tétovázott sokáig, hamar megkérdezte, felmehetnek-e.

– Miért? – ráncolta a homlokát apa.

– Hátha vannak fent régi karácsonyfadíszek – felelte Panna. – Nagyapa mindig azt mondja, tele van a padlás mindenféle ezeréves holmival.

– Annál azért kicsit fiatalabbak – kuncogott Dédi –, de már én magam sem emlékszem, mi minden van ott a dobozokban. Úgy rémlik, még az én szüleim tárgyai is ott lehetnek.

– A padláson hideg és sötét van – vetette ellen apa.

Olvass tovább →

Meseszó a betegágy mellett

Hosszú ideje csend van a blogon, aminek egyszerű, banális oka van: az influenza. Először – január második felében – a gyermekem szedte össze az oviban (végig is ment a csoporton), aztán február első felében én kerültem sorra. (Jellemző módon nem a fiamtól kaptam el, hanem az ő gyógyulása után feltehetően a munkahelyemen, ahol viszonylag sok ember dolgozik egyetlen légtérben.)

Őszintén bevallom, a betegen töltött napok alatt nemhogy írni, de felkelni sem volt erőm. Így azokat a meséket sem sikerült gépre vetnem, amelyekkel pár héttel korábban a gyermekemet szórakoztattam, míg ő az ágyban fekve próbálta legyűrni a lázat és a rosszullétet. Voltak olyan órák, amikor még mesét nézni sem volt kedve/ereje, csak feküdt… Megsajnáltam, és hogy eltereljem a figyelmét a betegségről, mesélni kezdtem neki – fejből, improvizálva. Ez még akkor is jöhetett, amikor semmi máshoz nem volt energiája. Sokszor egymás után mondtam, mondtam a hirtelenjében kitalált meséket, akár egy órán át is – olyankor jobbára már elment a hangom. Ő pedig akár egy órát is türelmesen várt arra, hogy anya tudjon jönni mesélni – mert betegápolás közben dolgoznom is kellett időnként.

Olvass tovább →