A bárányfelhők leckéje

A szikrázóan kék égen csupán néhány bárányfelhő úszkált. Két kis – egymásra nagyon hasonlító – felhőcske pedig szorosan egymás mellett haladt. Testvérek voltak: Csuszi és Zebi.

Ezen a csodaszép napon önfeledten élvezték a jó időt, miközben a tájat szemlélték. Késő tavasz volt, a fák, bokrok zöld ruhát öltöttek, és színes virágok pompáztak mindenfelé. Csuszi és Zebi gyönyörködve nézegették az alattuk elterülő erdőket, mezőket, réteket, szépen gondozott kerteket.

Az egyik falu határában egy kisfiúra lettek figyelmesek. A gyerek kavicsokat szedegetett a földről, majd a kövekkel a közeli állatokat vette célba. Megpróbálta eltalálni a tölgyfán éneklő rigót, s miután az ijedten elrepült, egy verebet igyekezett megdobni. Szerencsére a veréb is idejében fel tudott röppenni. Egy arra kóborló macskát szintén megcélzott a fiú, de elvétette – a cica rémülten menekült. Miután több állatot nem látott a közelben, a gyerek a virágokat szemelte ki újabb célpontnak. Mivel – az állatokkal ellentétben – a növények nem tudtak elugrani, de még csak elhajolni sem, néhány virágnak letört a feje.

Csuszi és Zebi bosszúsan néztek össze, nem tetszett nekik a fiú viselkedése. Sajnálták az állatokat és a tönkrement virágokat is.

Olvass tovább →

A kétfülű kutya és a négylábú macska

A kétfülű kutya a tóparton sétált, és a víztükörben csodálta magát.

– Nahát, milyen különleges vagyok! – áradozott, ahogy szemügyre vette képmását.

Arra járt a négylábú macska, és meghallotta a kutya beszédét.

– Ki lehet ez a csodálatos lény? Megnézem – határozta el a cica, és kiszaladt a tópartra. – Ki vagy te? – kérdezte, amikor meglátta az ebet.

– A kétfülű kutya vagyok, a legérdekesebb állat a világon – válaszolta amaz büszkén. – És benned kit tisztelhetek?

– A négylábú macska vagyok, szintén egyedi és megismételhetetlen – felelte dagadó mellkassal a cica. – Mit csinálsz itt? – érdeklődött újdonsült ismerősétől.

– Magamat bámulom a víz tükrében – mutatott a tóra a kutya.

– Nahát, én is ott vagyok – ámult el a macska, s attól a pillanattól kezdve már ketten sétálgattak a parton, képmásukat mustrálva.

Hamarosan kiugrott a vízből egy hal, és az általa keltett hullámok összezavarták a tükörképeket. A kétfülű kutya és a négylábú macska felháborodva tiltakozott, mire a hal tátogott valamit.

Olvass tovább →

Babber lovag és az elkóborolt cica

Babber lovag sétálni indult az édesanyjával. Ám alig két háznyira az otthonuktól nyöszörgést hallottak. A kétségbeesett hangocska az árok felől jött. Babber kíváncsian nézett oda, és egy egészen apró cicát vett észre. A macska ijedten nyávogva próbált kikapaszkodni a mélyből. Nagyon kicsi és gyámoltalan volt.

– Nézd, anya, egy cica! – mutatta Babber izgatottan.

– Igen – válaszolta anya mosolyogva.

– Ki tud jönni onnan? – kérdezte Babber lovag aggodalmaskodva.

– Szerintem megoldja, a macskák ügyesek – felelte anya, és abban a pillanatban a cica tényleg kimászott.

Ám hiába volt kint, láthatóan nem tudta, merre menjen. Zavartan téblábolt, elveszettnek tűnt.

– Most mi lesz vele? – pislogott Babber.

– Valószínűleg elkóborolt, és most nem talál haza – jegyezte meg anya. – Még nagyon aprócska, egyedül nem boldogul.

Olvass tovább →

A kíváncsi kiscica

Élt egyszer egy egészen apró, de nagyon kíváncsi kiscica. Egy hátsó udvaron cseperedett testvéreivel, s pici szőrgombolyagként botladozott ide-oda a füvön. Mindent megnézett, a hangyákat, a bokrokat, a madarakat, kergette a lepkéket, szagolgatta az illatos virágokat.

Egyik nap arra gondolt, hogy ideje megismerni a világot. Vajon mi lehet a kerítésen túl? A kiscica nem töprengett sokat, útnak eredt. Kibújt a deszkák között, és máris az utcán volt. Most merre menjen? Elindult toronyiránt, de nem figyelt a lába elé, és belepottyant az árokba.

– Aúúú! – jajdult fel a kiscica, mert megütötte magát.

Olvass tovább →