Néha egy kandúrt is érdemes kérdezni

Egy menhelyi macskából is lehet betörőket elűző hős, ám addig hosszú, kalandokkal teli út vezet… Arisztotelész cica – pardon, kandúr! – történetét kedves ismerőseink ajánlották figyelmembe (ezúton is köszönjük nekik), s amikor a könyvtárban felfedeztük ezt a kötetet – még március elején –, akkor nem haboztunk sokat, kikölcsönöztük. Mivel a könyvtár (is) bezárt, így ez a könyv azóta is nálunk állomásozik, és időközben még egyszer elolvastuk. Mindkétszer élveztük: én a felolvasást, a fiam a mesét.

Na de ki kérdez egy kandúrt?
A borító telitalálat Arisztotelész töprengő tekintetével

Annette Herzog meseregénye, a Na de ki kérdez egy kandúrt? egyszerre szórakoztató, izgalmas, vicces és tanulságos olvasmány. A tizenegy fejezetben bepillantást nyerhetünk egy menhelyről befogadott házi kedvenc és az ő szemén át egy háromgyerekes, ízig-vérig mai család életébe. A történetet az állat meséli el, nem fukarkodva a csípős és mókás megjegyzésekkel.

Olvass tovább →

Egy nyuszigyerek hétköznapjai

Misuval, az aranyos kisnyuszival másfél éve találkoztunk először, és bár végigolvastuk a kötetet, komolyabb hatást nem gyakorolt sem a gyermekemre, sem rám. Néhány hete a könyvtárban ismét megtetszett a fiamnak ez a könyv, és újra kihoztuk, én pedig kíváncsian vártam, hogy a második találkozás milyen eredménnyel jár. Rotraut Susanne Berner Misu mindenre kíváncsi című könyvéről van szó, amelyet a borító hátulján két-öt éves gyerekeknek ajánlanak.

Nagyon bájosak a rajzok, a szereplők pedig igazán szerethetőek

Másfél éve négyéves volt a fiam, így éppen az érintett korosztályba tartozott, ennek ellenére nem kedvelte meg különösebben ezt a könyvecskét. Pedig korrektül megírták, a rövid történetek kedvesek, a nyuszigyerek életének hétköznapi pillanatait villantják fel, az epizódokban pedig bármelyik gyerek magára ismerhet. Egyszer elolvastuk, különösebb reakciót nem váltott ki a gyermekemnél, és nem is kérte az újraolvasást. Nekem magamnak is furcsa érzésem volt a kötettel kapcsolatban. A mesék inkább kis novellákra emlékeztettek, mintsem mesékre, s bár a történetek csattanóval végződtek, az volt a benyomásom, hogy ezeket csak én, a felnőtt értem és értékelem, a négyéves gyerek nem igazán. Vajon hogyan tetszhet ez a könyv egy kétéves apróságnak? – merült fel bennem az azóta is megválaszolatlan kérdés. Mintha nem is gyerekeknek, hanem szülőknek írták volna – fogalmazódott meg bennem a gondolat.

Olvass tovább →

Varázserejű cicák zsebben és könyvben

A Maszat-könyvek után újabb Berg Judit-sorozatot kezdtünk olvasni az utóbbi hónapokban, mégpedig a Cipelő cicákat. A Cipelő cicák a cirkuszban című kötet volt az első, amelyiket kikölcsönöztük a könyvtárból, majd jött a Cipelő cicák a városban – ez immár másodszor van nálunk –, és beszereztünk egy saját darabot is, a Cipelő cicák a hátizsákban címűt.

A zöld kötetben többek között kempingezés és túrázás közben találkozhatunk a cicákkal

A történet főszereplői három testvér és huncut Cipelő cicáik, akik varázserővel rendelkeznek. Ők azok, akik mindenféle mókát kitalálnak, akik sokszor nagy felfordulást okoznak – és persze a gyerekeket szidják meg a cicák miatt, hiszen a felnőttek számára a kedvencek csupán élettelen játékok –, ők alkotnak zoknifát a játszótéren, és megeszik az összes tejfölt a család elől, amikor kempingezni mennek. De ugyanakkor ők azok is, akik megleckéztetik a csúnyán viselkedő nagyfiúkat és az erdőben a szemetet eldobáló családot, segítenek megmenteni a cirkuszi előadást, lovagi tornát rögtönöznek a várromnál kis gazdáik szórakoztatására, és a vacsoránál megeszik helyettük a kenyérhéjakat. Persze úgy, hogy anya és apa ne vegyék észre…

Olvass tovább →