Erdővári Manó és a hóvirágok

Egy késő téli, borongós napon Erdővári Manó meleg szobájában olvasgatott, miközben finom gyümölcsteáját kortyolgatta. Élvezte a pihenést, a csendet és a nyugalmat, szerette ezeket a téli délutánokat, amikor tulajdonképpen semmi nem történt, csak egyszerűen jó volt a szoba melegéből kitekinteni a fagyos világra.

Manó teljesen belemerült az olvasásba, épp a legizgalmasabb résznél tartott, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Mi tagadás, Manó nem örült annak, hogy megzavarták. Félretette a könyvet, magában morogva felállt, és ajtót nyitott. A küszöbön jó barátja, az erdőben élő kedves kislány, Esthajnal toporgott fülig érő szájjal.

– Itt a tavasz! – kiáltott lelkendezve köszönés helyett.

– Hol? – kérdezett vissza csodálkozva Manó.

– Hát az erdőben – vágta rá Esthajnal, és karjával nagy kört rajzolt, a környező fákra mutatva. – Gyere, keressünk hóvirágot!

– Szerintem nem nyílnak még a hóvirágok – jegyezte meg óvatosan Manó, bár észrevette, hogy meglepően enyhe az idő. Inkább csak nem volt kedve kimozdulni, szívesebben olvasta volna tovább a könyvét.

– De, már találtam néhányat útközben!

– Tényleg? – ámult el Manó, és kezdett kíváncsi lenni. Már ennyire tél végén járnának? Nem is figyelte a naptárt.

– Vedd fel a kabátod, és gyere! – sürgette Esthajnal, Manó pedig némi habozás után magára öltötte télikabátját és sapkáját.

Olvass tovább →

Vidám erdei kiruccanás

Ha szeretitek az állatmeséket, mindenképpen érdemes egyszer kézbe venni Tony Wolf Az erdő meséi című kötetét. Mi nemrég kölcsönöztük ki a könyvtárból. 🙂 Többféle kiadásban megjelent az esztendők során Mesél az erdő az állatokról címmel is…

Az első dolog, ami feltűnt, hogy mennyire hangsúlyosak az illusztrációk. Kisebb és egész oldalt betöltő, nagyon szép képek díszítik a könyvet. A borítón Tony Wolf neve szerepel, ő rajzolta ezeket az elbűvölő ábrákat. A meséket azonban nem ő írta, hanem Peter Holeinone – ezt az információt azonban már csak belül, egészen hátul találtam meg.

Nagy munkában a kedves erdőlakók a könyv borítóján

A kötet szereplői az erdőlakó állatok; egyik kedvesebb, mint a másik (kivéve a varjút, de őt is megkedveltük olyannak, amilyen). 🙂 Mindegyikük más, igazi kis egyéniségek bukkannak elénk a lapokról. Tavasztól télig – tehát körülbelül egy éven át – nyerünk betekintést az életükbe, járunk tavaszköszöntő bulin, esküvőn, nézünk hullócsillagot, hűsölünk medencében, nevelünk kukoricát, készítünk gyümölcslevet…

Olvass tovább →

Ha nem a féreg szorul fába…

A jó cím már fél siker – mondják, s bizony lehet ebben valami, mert Palásthy Ágnes kötetét a címe alapján választotta ki a fiam a könyvtárban. Amikor levette a polcról, megkérdezte, mi ez, én pedig felolvastam: A fába szorult borz. Kuncogás fogadta a szokatlan szókapcsolatot, mert fába szorult féregről már hallottunk, de fába szorult borzról még soha… Az alcím szerint a könyv újabb meséket tartalmaz az erdei tisztásról, a borítón pedig mókás állatok láthatók, sőt belül is ők köszönnek ránk. A fiam rögtön jelezte is szándékát: „Vigyük!”

A fába szorult borz
Vidám hangulat, szeretetteljes légkör  jellemzi a kötetet

A kötet nem okozott csalódást, kedves történeteket kaptunk, amelyeknek hősei erdei állatok – akik viszont nagyon emberi módon viselkednek, hol inkább az állatokra jellemző, hol pedig emberi környezetben előforduló szituációkban. A nyuszi nem fér a testvéreitől otthonukban – ez átlagos emberi lakásban nehezen elképzelhető. Az már viszont nagyon is, hogy a kishúg kölcsön veszi a játékbabát, a nővérnek pedig ez nem tetszik. Az állati létből kiinduló történetek is – például a víz elönti a vakond odúját – emberi csavart kapnak: a vakond a díjait próbálja menteni, és nagyon szomorú, amikor nem sikerül.

Olvass tovább →

A kis piros autó kirándul 2. rész

A kis piros autó reménykedett benne, hogy már nem lesz újabb akadály előtte, és végre kiér a rengetegből, de tévedett. Az út kis idő múlva egyenesen egy békésen csordogáló patakba vezetett, majd annak a túlsó partján bukkant fel újra. A kis piros autó ismét megtorpant. Hiszen ő nem terepjáró, nem tud átkelni a vízen! Kerekével óvatosan belepöccintett egy kavicsot a patakba, hogy lássa, milyen mély a víz. A kavics jókora csobbanással csapódott a mederbe. Ez bizony mélyebb lehet, mint amin át tud gurulni. A kis piros autó elmélyülten töprengett. Hogyan oldja meg ezt a helyzetet? Ha esetleg nekifut, talán át tudja ugratni, nem túl széles ez a patak – vetődött fel benne az ötlet.

Mivel jobb gondolata nem támadt, és visszafordulni sem volt kedve, úgy döntött, megpróbálja átugrani a vizet. Képes vagyok rá – biztatta magát. Tolatott, majd nagy lendületet vett, szinte kilőtt. Felgyorsított, és nekirugaszkodott a pataknak. Felemelkedett, átrepült felette, épp a túloldalon folytatódó úton érve földet. A kis piros autó nagyot huppant, de átjutott az újabb akadályon, és karcolás nélkül megúszta a mutatványt. Mehetett tovább.

Olvass tovább →

A kis piros autó kirándul 1. rész

A kis piros autó aprócska, de fürge jármű volt. Nap mint nap vígan robogott fel-alá a városban, s a zöld lámpánál messze lehagyott minden nagyobb kocsit. Élvezte, hogy kicsi termete ellenére – vagy talán éppen azért, mert motorjának csak kis járgányt kellett mozgatnia – gyors, akár a villám.

Szeretett a városban közlekedni, ám egy szép napon kirándulni támadt kedve, s nem is gondolkodott sokat, úgy döntött, ellátogat egy közeli tóhoz, amelyet már sokan dicsértek ismerősei közül.

Útnak is indult. A GPS-e sajnos hamar feladta a szolgálatot, állandóan újratervezett, így kikapcsolta, és a táblákra hagyatkozott. Szépen haladt, figyelve a feliratokat, egyszer azonban egy különös útelágazáshoz ért. Miért volt szokatlan? Mert egyetlen tábla sem állt a kereszteződésben. Vajon jobbra vagy balra kell mennie, hogy a szép tóhoz jusson?

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a síp 2. rész

– Tényleg? – nézett rá az öreg hitetlenkedve.

– Igen – bólintott Manó határozottan. – Nem viszem ki az erdőből a lámpát és a sípot, csupán a saját otthonomba költöztetem arra az időre, míg elutazol. S amíg felkészülsz az útra, itt maradok, hogy tanuljak tőled.

Az öreg felugrott a fotelből örömében.

– Megmutatok mindent! – kiáltotta, és Manó is elmosolyodott látva Éber apó lelkesedését.

A következő napokban Éber apó csomagolt, szervezett és Erdővári Manót tanította. Együtt simították el az erdő lakóinak ügyes-bajos dolgait. Csend és béke honolt a magas fák között, miközben a tavasz immár ereje teljében ontotta magából a jó időt, a vidámságot, az életet.

Egyik reggel Éber apó elköszönt és útnak indult. Erdővári Manó pedig fogta a lámpát, nyakába akasztotta a sípot, és átvette az erdőőri feladatokat. Otthon kitüntetett helyet keresett a különleges lámpának, és szakadatlanul leste, mikor van rá szükség. Hamarosan belátta, tényleg fárasztó ez a nemes feladat. Nem mehetett el sehová, hiszen bármikor történhetett valami, ami megjelent a lámpa fényében. Néha az éjszaka közepén, az ágyból kipattanva kellett mások segítségére sietnie. Szívesen tette, de azért nem volt könnyű a legszebb álmából felriadva munkához látnia…

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a síp 1. rész

Erdővári Manó egy szép tavaszi napon sétára indult az erdőben. Mélyen beszívta a friss levegőt, a virágok illatát, érezte az arcán a szellő simogatását. A fákon már kipattantak a rügyek, és fiatal, világoszöld levelek engedték át a napfényt a lombkoronán.

Manó annyira belefeledkezett a tavaszi erdő látványába, hogy egyszer csak azon kapta magát, teljesen ismeretlen környéken jár. Korábban még sosem vetődött errefelé. Kíváncsian folytatta útját, érdekelte, mi újdonságot láthat. Sokáig azonban nem került elé semmi, ami felkeltette volna érdeklődését.

Már éppen azon gondolkodott, hogy ideje visszafordulni és hazafelé venni az irányt, amikor egy apró házikót vett észre a bokrok között. Vajon kié lehet? – ötlött eszébe a kérdés, és habozás nélkül a kis lak ajtaja felé indult. Bekopogott.

Olvass tovább →

Világjáró fenyőfa

Élt egyszer egy szép szál fenyőfa. Nagyon jó helye volt, sok-sok napfényt és vizet kapott, gyökereivel pedig tápanyagban gazdag talajban kapaszkodhatott meg. Nem is szenvedett soha semmiben hiányt, nem csoda, hogy olyan szép magasra nőtt. Még a jó társaságra sem lehetett panasza, ugyanis remekül kijött szomszédaival: az öreg tölgyfával és a mindig vidám platánnal.

Egyszer mégis furcsa vágy támadt lelkében: szeretett volna világot látni. Merőben szokatlan álom egy fától, hiszen a növények ugyanazon a helyen szokták leélni az életüket, ahová születtek, nem mozdulva sehová.

A mi fenyőnk viszont úgy döntött, éppen itt az ideje, hogy útnak eredjen. A tölgyfa és a platán elképedve nézték, ahogy szomszédjuk egyszer csak elköszön tőlük, majd kihúzza hatalmas gyökérzetét a földből, és döcögve elindul, óvatosan lépkedve sáros gyökerein. Sétáló fenyőfa! Még soha senki nem látott ilyen csodát!

Olvass tovább →

Meséken és verseken túl…

A meséken és a verseken túl is van olvasnivaló a polcon: jöhetnek és jönnek is az ismeretterjesztő könyvek. Egy kis kitérő következik… de nem először, hiszen az Állatok című kötetről már írtam korábban.  🙂

A Teherautók, markológépek és traktorok című művet tavaly, harmadik születésnapjára kapta a fiam. A kötetet óvodáskortól ajánlják a hátsó borítón lévő felirat szerint, így akár kicsit korainak is tűnhet egy alig hároméves gyereknek, de tudatosan választottuk. Az egyik nagy könyvesboltban ugyanis körülnéztünk – a férjemmel kettesben –, belelapoztunk több ismeretterjesztő alkotásba, és arra jutottunk, hogy ennyi szöveggel és információval már megbirkózik a gyermekünk.

Szép és jó minőségű kiadvány

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a kacsák

Egy hideg téli napon Erdővári Manó meleg kuckójában pihent, amikor éktelen lárma zavarta meg. Felöltözött, és elindult megkeresni, honnan jön a zaj. Nem kellett messzire mennie: a közeli tó partján egy csapat kacsa hápogott rettentően hangosan.

– Mi a baj? – kérdezte Erdővári Manó. – Zeng az erdő tőletek! – tette hozzá.

– Úszni szeretnénk, de nem tudunk, háp, háp, mert befagyott a tó! – válaszolták a kacsák.

– Ezért rikoltoztok ennyire? – csodálkozott Manó.

– Háp, háp, ezért – felelték a kacsák.

– Nem gondoltatok arra, hogy zajongás helyett feltörjétek a jeget? – érdeklődött Manó.

– Nem – mondták kórusban a kacsák. – Ez eszünkbe se jutott, háp, háp.

– Akkor segítsetek magatokon; kezdjétek el – javasolta Erdővári Manó barátságosan.

– De hogyan? – értetlenkedtek a kacsák.

– A csőrötök elég kemény, próbáljátok meg azzal – ajánlotta Manó.

A kacsák nekiestek a jégnek, de hiába, az túl vastagnak bizonyult. Hasztalan kopácsoltak rajta, még csak meg sem repedt.

– Háp, háp, nem sikerül feltörni a jeget, de a csőrünk már megfájdult – elégedetlenkedtek a kacsák kis idő elteltével, és ismét dühös hápogásba fogtak. Erdővári Manó csendre intette a madarakat.

– Akkor találjunk ki mást! – szólt, majd belefújt a nyakában lógó sípba.

Olvass tovább →