A bordó falevél és az őz 2. rész

Kisvártatva sok-sok madár jelent meg, annyian voltak, hogy egészen szürke lett tőlük az ég. Leszálltak a közeli fákra, bokrokra, sőt a földre is.

– Köszönöm, hogy eljöttetek. A segítségeteket kérem – kezdte Erdővári Manó, és röviden elmondta az őz történetét.

A szárnyasok figyelmesen hallgatták, utána ismét felemelkedtek, és pillanatok alatt eltűntek.

– Most várunk – jegyezte meg Manó, s addig is az őzzel együtt újabb szép falevelek után kezdett kutakodni a földön. Mire megtelt a keze gyönyörű, színes levelekkel, visszaérkezett egy rigó. A madárka lihegve ereszkedett le mellettük.

– Megtaláltam anyukádat – hadarta lelkesen az őznek.

– Hol van? – kapott a szón a fiatal állat.

Olvass tovább →

A bordó falevél és az őz 1. rész

Erdővári Manó ebéd után sétálni indult az őszi erdőben. A meleg napfény jólesően cirógatta az arcát, a színes falevelek kavalkádjával pedig alig bírt betelni. Miközben szemeit a lombkoronára szegezte, lába alatt ropogtak a lehullott, elszáradt falevelek. Mintha nyikorgó, ugyanakkor süppedős szőnyegen járna.

Manó addig forgatta a fejét felfelé, hogy megbotlott egy, a földből kiemelkedő gyökérben. Csaknem orra bukott. Bosszankodva nézett a talajra, ám mérge azonnal elillant, amikor megpillantott egy különlegesen szép, bordó színű falevelet a földön. Manó felemelte, és úgy döntött, hazaviszi. Majd kipréseli, aztán egy képkeretbe helyezve díszíti vele az otthonát.

Kezében szerzeményével indult tovább, amikor zajt hallott. Megreccsentek a talajon heverő levelek – de ezúttal valaki más talpa alatt. Manó megtorpant, körülnézett. Egy fiatal őzet vett észre. Az állat bizonytalanul botorkált, majd megállt, és riadtan pislogott körbe.

Manó szeretett volna segíteni neki. Óvatosan közelebb merészkedett, csakhogy – bármennyire is kicsi volt – az elszáradt levelek alatta is ropogtak. Az őz meghallotta, megijedt. Lábai ugrásra feszültek. Manó látta, hogy elég még egy ugyanilyen hang, és az állat elvágtat. Akkor pedig soha nem éri utol. Így aztán taktikát váltott. Nem ment tovább, hanem odakiáltott neki.

Olvass tovább →

Vadludas mesém videón!

Hangos és képes változatban jelent meg az MME – Magyar Madártani Egyesület Youtube-csatornáján egyik régebbi mesém, A vadludak és az iránytű, amely a blogon is olvasható.  A Tatai Vadlúd Sokadalom apropóján a Hangos Hétfő sorozatában látott napvilágot a videó, amelyben Erdővári Manó testet ölt, és segít az eltévedt vadlibacsapatnak. 🙂 A történetet Brasch Bence, a Szentendrei Teátrum művésze olvassa fel.

A videó ezen a linken található meg – fogadjátok szeretettel.

Az egyesület Youtube-csatornáján csodálatos madaras videókat és a Hangos Hétfő sorozatban további meséket találtok, érdemes szétnézni. 🙂

 

Erdővári Manó és a hóvirágok

Egy késő téli, borongós napon Erdővári Manó meleg szobájában olvasgatott, miközben finom gyümölcsteáját kortyolgatta. Élvezte a pihenést, a csendet és a nyugalmat, szerette ezeket a téli délutánokat, amikor tulajdonképpen semmi nem történt, csak egyszerűen jó volt a szoba melegéből kitekinteni a fagyos világra.

Manó teljesen belemerült az olvasásba, épp a legizgalmasabb résznél tartott, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Mi tagadás, Manó nem örült annak, hogy megzavarták. Félretette a könyvet, magában morogva felállt, és ajtót nyitott. A küszöbön jó barátja, az erdőben élő kedves kislány, Esthajnal toporgott fülig érő szájjal.

– Itt a tavasz! – kiáltott lelkendezve köszönés helyett.

– Hol? – kérdezett vissza csodálkozva Manó.

– Hát az erdőben – vágta rá Esthajnal, és karjával nagy kört rajzolt, a környező fákra mutatva. – Gyere, keressünk hóvirágot!

– Szerintem nem nyílnak még a hóvirágok – jegyezte meg óvatosan Manó, bár észrevette, hogy meglepően enyhe az idő. Inkább csak nem volt kedve kimozdulni, szívesebben olvasta volna tovább a könyvét.

– De, már találtam néhányat útközben!

– Tényleg? – ámult el Manó, és kezdett kíváncsi lenni. Már ennyire tél végén járnának? Nem is figyelte a naptárt.

– Vedd fel a kabátod, és gyere! – sürgette Esthajnal, Manó pedig némi habozás után magára öltötte télikabátját és sapkáját.

Olvass tovább →

A csillogó gyümölcsű almafa 2. rész

Manó eltette a sípot, majd elköszönt a varjútól, aki már röpült is a családjához. Erdővári Manó pedig folytatta útját, sokmérföldes bakancsával leküzdötte a távolságot, a hegyeket, völgyeket, folyókat. Elérkezett végül az Üveghegyhez, amelyen rendkívül nehezen lehetett átjutni, hiszen nevéhez hűen üvegből volt, az pedig rendkívül csúszott. Manó bakancsával szép óvatosan felkapaszkodott az oldalán, majd leereszkedett a másikon, ezúttal nem sok mérföldet haladva egyetlen lépéssel, hanem csupán aprókat araszolgatva. Sok időbe került, de kitartása, türelme révén épségben átjutott a túloldalra, onnan pedig már csak egy kőhajításnyira nőtt az égig érő bab. Hamar meg is találta a híres-neves növényt.

A bab száránál állva azonban megtorpant Erdővári Manó. Hiszen ez valóban az égig ér! Hogyan jut fel rá? Ilyen magasra lehetetlen felmászni, ráadásul veszélyes is. Ha véletlenül megbillen, könnyen leeshet és összetörheti magát. Bárcsak tudna repülni!

Olvass tovább →

A csillogó gyümölcsű almafa 1. rész

Egy napon Erdővári Manó – szokásához híven – délutáni sétára indult az erdőben. Az őszi nap melegen sütött, csupán néhány bárányfelhő kószált az égen, a falevelek pedig ezernyi színben ragyogtak. Manó élvezte a sétát, és úgy döntött, ezúttal nem a jól ismert útvonalat választja, hanem a nagy tölgyfánál balra fordul. Arrafelé csak ritkán kószált.

Hamarosan olyan helyre érkezett, ahol korábban még soha nem járt. Érdekes, hogy voltak az erdőnek olyan részei, amelyeket még sosem látott! Hiszen annyi esztendeje élt már itt! De a sűrű rengeteg, amely otthont adott neki, valóban hatalmas volt.

Egy tisztáson csodálatosan szép almafára bukkant. A fa tele volt érett, piros almákkal. Önmagában ez ősszel egyáltalán nem lett volna meglepő, csakhogy ezek az almák hihetetlenül csillogtak is. Manó kicsit meghökkent a szokatlan látványon. Közelebb ment, és megpróbált megérinteni egyet a gyümölcsök közül, ám a fa arrébb húzta az ágát Manó keze elől. Manó megdöbbent, még nem tapasztalt ilyet. Újra a gyümölcsök felé nyúlt, az eredmény pedig most is ugyanaz volt: a fa elhúzta az ágát.

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a síp 2. rész

– Tényleg? – nézett rá az öreg hitetlenkedve.

– Igen – bólintott Manó határozottan. – Nem viszem ki az erdőből a lámpát és a sípot, csupán a saját otthonomba költöztetem arra az időre, míg elutazol. S amíg felkészülsz az útra, itt maradok, hogy tanuljak tőled.

Az öreg felugrott a fotelből örömében.

– Megmutatok mindent! – kiáltotta, és Manó is elmosolyodott látva Éber apó lelkesedését.

A következő napokban Éber apó csomagolt, szervezett és Erdővári Manót tanította. Együtt simították el az erdő lakóinak ügyes-bajos dolgait. Csend és béke honolt a magas fák között, miközben a tavasz immár ereje teljében ontotta magából a jó időt, a vidámságot, az életet.

Egyik reggel Éber apó elköszönt és útnak indult. Erdővári Manó pedig fogta a lámpát, nyakába akasztotta a sípot, és átvette az erdőőri feladatokat. Otthon kitüntetett helyet keresett a különleges lámpának, és szakadatlanul leste, mikor van rá szükség. Hamarosan belátta, tényleg fárasztó ez a nemes feladat. Nem mehetett el sehová, hiszen bármikor történhetett valami, ami megjelent a lámpa fényében. Néha az éjszaka közepén, az ágyból kipattanva kellett mások segítségére sietnie. Szívesen tette, de azért nem volt könnyű a legszebb álmából felriadva munkához látnia…

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a síp 1. rész

Erdővári Manó egy szép tavaszi napon sétára indult az erdőben. Mélyen beszívta a friss levegőt, a virágok illatát, érezte az arcán a szellő simogatását. A fákon már kipattantak a rügyek, és fiatal, világoszöld levelek engedték át a napfényt a lombkoronán.

Manó annyira belefeledkezett a tavaszi erdő látványába, hogy egyszer csak azon kapta magát, teljesen ismeretlen környéken jár. Korábban még sosem vetődött errefelé. Kíváncsian folytatta útját, érdekelte, mi újdonságot láthat. Sokáig azonban nem került elé semmi, ami felkeltette volna érdeklődését.

Már éppen azon gondolkodott, hogy ideje visszafordulni és hazafelé venni az irányt, amikor egy apró házikót vett észre a bokrok között. Vajon kié lehet? – ötlött eszébe a kérdés, és habozás nélkül a kis lak ajtaja felé indult. Bekopogott.

Olvass tovább →

A vadludak és az iránytű

Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

– Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

– Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

Olvass tovább →

A végtelennek tűnő esőzés – 2. rész

– Egy kis nyugalmat kérünk! – szólalt meg Tündérváros polgármestere fennhangon. – Tudom, hogy miért gyűltetek össze itt. Tudom, hogy napok óta szakad az eső. Egy rég elfeledettnek hitt varázslat balul ütött ki a tündériskolában, ezért alakulhatott ki ez a hatalmas, végtelennek tűnő esőfelhő. Már dolgozunk a feloszlatásán, de sajnos a vártnál nehezebben sikerül.

– Tudunk valahogyan segíteni? – kérdezte Manó.

– Akinek varázsereje van, csatlakozhat hozzánk, többen könnyebben megtörjük a varázslatot! – hangzott a válasz.

Néhányan jelentkeztek a tömegből, köztük Manó is. A polgármester átvezette őket a tündériskola óriási aulájába, ahol már rengeteg tündér szorgoskodott. Jókora üstben éppen elkészült valami furcsa színű folyadék. Az üst a tündérek csettintésére lábra kapott, és kisétált az udvarra, ahol mindannyian körbeállták. A tündériskola igazgatója elmondta a varázsigét, majd együtt hangosan ismételgetni kezdték a bűvös erejű szavakat. Kis idő múlva az üstben lévő furcsa folyadék kirepült, majd egész egyszerűen elszállt. Manó és a többiek csodálkozva néztek utána.

Olvass tovább →