Mi a fontos egy gyerekkönyvben?

Te hogyan választod ki a felolvasandó mesekönyveket? Megfogalmaztad már, mi a fontos számodra egy gyerekeknek készült kötetben? Hiszen el kell ismerni, a felnőtt dönt: azok a könyvek kerülnek a gyerek szeme (és füle) elé, amelyeket a szülő, nagyszülő, nagybácsi, nagynéni, pedagógus elérhetővé tesz számára.

Felnőttként sokféle szempont alapján választhatunk, és mivel nem vagyunk egyformák, más lehet fontos neked és más nekem. Én például nagyon figyelem a szöveget: végtelenül zavarnak a nyelvi és helyesírási hibák (nyilván egy-egy elütés becsúszhat, de ha majdnem minden mondatban találok hibát, az bizony idegesít). Mivel éveken át én olvasom fel azt a könyvet, nem árt, ha jó hangulatban és nem bosszankodva teszem ezt. Ha a gyermek megtanul olvasni, és önállóan próbálkozna a kötettel, ugyancsak nem szerencsés, ha helyesírási és nyelvi hibák sora tárul a szeme elé. Úgyhogy erre nagyon ügyelek.

Azonban nem egyetlen tényező számít, sok más szempont is belejátszik a választásunkba. Hogy melyik mekkora súllyal, az elsősorban a mi preferenciáinktól függ, de a pillanatnyi élethelyzetünk is diktálhat.

Olvass tovább →

10+1 örökzöld leporelló

klasszikus leporellók

Ha gyermeked első igazi (vagyis nem puha babakönyv) olvasmányait szeretnéd beszerezni, rengeteg lapozgató, böngésző áll rendelkezésedre a boltokban, webáruházakban. Nem könnyű választani, sőt kimondottan nehéz a hatalmas kínálatban eligazodni. Segítségképpen néhány – egészen pontosan 10+1 – klasszikus alkotást ajánlok első olvasmány gyanánt, amelyek jobbára kaphatóak a könyvesboltokban leporelló (vagy lapozgató) formátumban, de akár a családban is megmaradhattak régebbi, még használható példányok. A baba kis könyvtárát ezek mellett kiegészíthetjük az aktuálisan kapható böngészőkkel, lapozgatókkal, ezekből érdemes a csemete érdeklődésének megfelelően válogatni (állatok, járművek stb.).

Olvass tovább →

Időutazás régi kéziratokkal

Régi dokumentumok között beszkennelt családi fotókat keresgéltem néhány hete a korábbi számítógépemről lementett fájlokat őrző adattárolón, és a képek mellett írásokat is találtam, ahogy átnéztem a mappákat. Régen is írtam meséket, és bizony ezeket találtam meg. (Közülük egyet – Mese a pöttyös labdáról – már olvashattátok a blogon.) A titokzatos fájlok, pontosabban a hangos rácsodálkozásom felkeltették a körülöttem sertepertélő – egyébként a számítógépet nem kezelő – gyerekem figyelmét is. Amikor elárultam neki, hogy ezek azok a mesék, amelyeket nagyon régen, még bőven az ő születése előtt, javarészt diákkoromban írtam, rögtön azt kérte, olvassam fel neki őket. Mivel néhány rövidebb történeten kívül két meseregény kéziratáról van szó, így nem azonnal, hanem esténként, apránként tettem eleget a kérésének.

Szerencsére emlékeztem, hogy valaha kinyomtattam ezeket, s áttúrva a régi iratokat tartalmazó dobozokat megtaláltam őket, így nem monitorról kellett felolvasnom, hanem kicsit kényelmesebben, lefűzött lapokról.

A hosszabb történetek egyike egy vállalkozószellemű varjúról, míg a másik egy szegény, ám talpraesett legényről szól. Egy-egy fejezetet olvastunk fel esténként, a fiam élvezte és érdeklődéssel hallgatta a meséket.

Olvass tovább →

Mindennapi olvasmányaink

Nagy volt a csend a blogon az utóbbi hetekben – megérkezett a jó idő, és többet vagyunk a szabad levegőn, de ez nem jelenti azt, hogy nem olvasunk, csak azt, hogy kevesebb időm jut írni. 🙂

Az olvasás továbbra is a napirendünk része. Hatéves múlt tavasszal a kisfiam, így bizonyos szokásokat lassan elhagyunk – a délutáni alvást például már nem nagyon igényli. Az ebéd utáni olvasás azonban fix program maradt, alvás helyett ugyanis csendes pihenőt tartunk, amelynek az aktuális könyvben való haladás is része. Utána még rajzolgatunk, színezünk, kézműveskedünk valamit, mielőtt visszatér a pörgősebb játékokhoz.

Egyre több helyet kérnek a polcon

Az esti rutinban változatlanul fontos szerepet tölt be a meseolvasás. Lefekvés előtt – a rendelkezésünkre álló időtől és az adott írás hosszától függően – egy-két történetet elolvasunk, olykor-olykor pedig kezünkbe kerül egy-egy verseskötet is a végén. Mostanában már gyakran választunk hosszabb, folytatásos történetet is, az utóbbi heteinket például Berg Judit Lengemesék sorozata uralta, végigolvastuk mind a négy könyvet, sőt utána még a könyvtárból kölcsönzött Lengekalendáriummal is megismerkedtünk.

Olvass tovább →

Egy nyuszigyerek hétköznapjai

Misuval, az aranyos kisnyuszival másfél éve találkoztunk először, és bár végigolvastuk a kötetet, komolyabb hatást nem gyakorolt sem a gyermekemre, sem rám. Néhány hete a könyvtárban ismét megtetszett a fiamnak ez a könyv, és újra kihoztuk, én pedig kíváncsian vártam, hogy a második találkozás milyen eredménnyel jár. Rotraut Susanne Berner Misu mindenre kíváncsi című könyvéről van szó, amelyet a borító hátulján két-öt éves gyerekeknek ajánlanak.

Nagyon bájosak a rajzok, a szereplők pedig igazán szerethetőek

Másfél éve négyéves volt a fiam, így éppen az érintett korosztályba tartozott, ennek ellenére nem kedvelte meg különösebben ezt a könyvecskét. Pedig korrektül megírták, a rövid történetek kedvesek, a nyuszigyerek életének hétköznapi pillanatait villantják fel, az epizódokban pedig bármelyik gyerek magára ismerhet. Egyszer elolvastuk, különösebb reakciót nem váltott ki a gyermekemnél, és nem is kérte az újraolvasást. Nekem magamnak is furcsa érzésem volt a kötettel kapcsolatban. A mesék inkább kis novellákra emlékeztettek, mintsem mesékre, s bár a történetek csattanóval végződtek, az volt a benyomásom, hogy ezeket csak én, a felnőtt értem és értékelem, a négyéves gyerek nem igazán. Vajon hogyan tetszhet ez a könyv egy kétéves apróságnak? – merült fel bennem az azóta is megválaszolatlan kérdés. Mintha nem is gyerekeknek, hanem szülőknek írták volna – fogalmazódott meg bennem a gondolat.

Olvass tovább →

Az újdonság varázsa

Nemrég gondoltam egyet, és amikor láttam, hogy ötéves gyermekem tanácstalanul ácsorog a könyvespolc előtt, nem tudva, mit is válasszon aznap este, elővettem egy olyan kötetet, amelyiket korábban gyakran olvastunk, a fiam szerette is, az utóbbi időben viszont nem került a kezünkbe. A sün, akit meg lehetett simogatni nekem is kedvelt gyerekkori olvasmányom volt, Mihail Pljackovszkij írásai és Vlagyimir Szutyejev rajzai pedig egy mai gyereket is képesek elbűvölni, legalábbis a kisfiamnak annak idején nagyon „bejöttek”. Úgy másfél-két esztendeje sokszor forgattuk ezt a kötetet (korábban írtam is róla itt és itt), viszont jó ideje nem vettük elő. Eddig.

A sün, akit meg lehetett simogatni – mintha először olvastuk volna

Olvass tovább →

Kányádi Sándor világcsavargó egérkéje

Megakadt a szemem tavasszal többször is Kányádi Sándor Világlátott egérke című kötetén, ahogy a könyvespolc előtt sétáltam, ám végül szomorú apropó kapcsán emeltem le onnan. Az erdélyi költő-író halála után néhány nappal vettem elő, hogy elkezdjem felolvasni a fiamnak. Már régóta terveztem, gondolkodtam rajta, hogy talán már jöhetne… Végre tettre váltottam az ötletet, és tettem egy próbát vele.

A borítón szereplő kép már a végkifejletre utal

A Világlátott egérke 1985-ös (tudomásom szerint első) kiadása a Már tudok olvasni sorozatban jelent meg, és amint az évszámból sejthető, igen, az én gyerekkori kötetem volt. Szerettem ezt a könyvet, sokszor elolvastam kisiskolásként. Emlékeim szerint fordulatos, mégis könnyen olvasható meseregényről van szó, amelyben a szimpatikus főszereplő egérkét hamar szívembe zártam, és nagyon tetszett a végkifejlet is, amelyben a kis világjáró igazi otthonra talál.

Olvass tovább →

Nagy betűs gyerekkönyvek

Minden olvasni szerető ember életében vannak emlékezetes – „nagybetűs” – könyvek. Gyerekkötetek is. Nekem is akad, nem kevés… De most nem ezekről szeretnék írni. Hanem a szó szerint nagy betűs könyvekről. 🙂

Miért fontos, illetve jó, ha az átlagosnál nagyobb betűkkel tördelik a szöveget egy gyerekkönyvben? Nekem két ok jutott eszembe. Egyrészt így a kevésbé jól látó emberek – például a koruk okán gyakran már olvasószemüvegre szoruló nagyszülők – is el vagy még inkább fel tudják olvasni őket. Másrészt az olvasni tanuló gyerekeknek is könnyebb így gyakorolni. Akár – ha van – a kistestvérüknek is felolvashatnak, s ez a nemes feladat talán még jobban motiválja őket arra, hogy belépjenek az olvasók világába.

Olvass tovább →

A kisfiú, aki legyőzte a félelmét

Franklin, a kisteknős kedves barátunkká vált az idén, mióta először kölcsönöztünk a könyvtárból róla szóló könyvet. A zöld sorozatnak több darabját olvastuk azóta, a kisfiam megszerette Franklint és barátait (és én is). Franklinnel jobbára olyan hétköznapi kalandok esnek meg, amilyenek bármelyik gyerekkel megtörténhetnek. A mesék emberiek (noha állatfigurák a szereplők, akik persze emberi körülmények között élnek), erőszakmentesek, egy-egy, a gyerekek világára jellemző problémát, kérdéskört járnak körbe, és kínálnak megnyugtatónak tűnő megoldást – erről itt írtam már korábban a blogon.

Hogy most miért vettem újra elő Franklint? Nagy segítségünkre volt a közelmúltban. A gyermekem kisebb rutinműtéten esett át novemberben. Először műtötték, először altatták, s bár régebben éjszakáztunk már kórházban, arra nem emlékezett már. Én pedig igyekeztem felkészíteni, mire számítson. Októberben láttam meg egy könyvesboltban a Franklin és a bátorság című kötetet, amelyben a teknősnek picit megreped a páncélja, és meg kell műteni. Megvásároltam a könyvet, és néhány nappal az operáció előtt elővettem a kisfiamnak, aki megörült Franklinnek. (Annak meg különösen, hogy ez a sajátja lett, és nem kell visszavinni a könyvtárba.)

Ez a könyv is segített, hogy a fiam bátran vegye az újabb akadályt

Olvass tovább →

Lepasszoltam a labdát: most mesélj te!

Mi történik, ha anyának megfájdul a torka és elmegy a hangja? Nos, akkor este kivételesen apa olvas fel mesét – legalábbis nálunk ez a helyzet. De mi lesz a törölközés közben esedékes fejből meséléssel, ami annyira anya specialitása, hogy apa nem szívesen vállalkozik rá (ha mégis muszáj, inkább énekel helyette)?

Nos, pontosan így jártam a napokban. Annyira berekedtem, hogy nem tudtam folyamatosan beszélni, így hiába kért a kisfiam, hogy meséljek… De csak nem szerettem volna csalódást okozni neki és mese nélkül hagyni. Hogy mit tettem? Azt javasoltam a négy és fél éves gyermekemnek, most mondjon ő mesét.

Olvass tovább →