6+1 alkotó könyves ötlet

Barkácsolni, kézműveskedni jó, és akár a könyvekhez kapcsolódóan is lehet. Mondom ezt én, a született kétbalkezes – de még én is megpróbálkoztam vele az esztendők folyamán, és sikerrel! S persze alkottam már a fiammal is olyan dolgokat, amelyeknek köze van a könyvhöz, sőt akár használható is olvasás során (után, előtt). Bár finoman szólva sem vagyok e téma szakértője, de néhány ötletet összegyűjtöttem, és ezekből mi magunk is megvalósítottunk többet. Az alkotás ugyanakkor jó apropója lehet a könyvekkel való kapcsolat szorosabbra fűzésének, a könyvekről szóló beszélgetéseknek is.

Magam fabrikálta mesekönyv, a fiam nagyon örült neki

Nézzük tehát, milyen – könyvhöz kötődő – kézműves alkotások születhetnek!

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 5. rész

Kedden iskola után Panna boldog mosollyal szaladt a kerítéshez, amikor meglátta Marcit.

– Képzeld, kiderült, milyen betegsége van anyának – újságolta. – Apa azt mondta, nincs nagy baj, meg fog gyógyulni, most már kapja a kezelést, és ha minden jól megy, még karácsony előtt hazajöhet.

– Szuper, ez nagyon jó hír – mosolygott Marci vissza, és valóban úgy érezte, hogy tiszta szívből együtt tud örülni Pannával. A kislány egyik karácsonyi kívánsága ezzel talán teljesül, az anyukája felépül, és karácsonykor együtt ünnepelhetnek. De vajon mi lesz a másik vágyával, az aranyszínű dísszel? Marci arra gondolt, hogy bár nagyon szeretne ő is bármi színeset a saját fájukra, ha csak egyet találnának, átengedné Pannának. Már egyszerűen annak is örülne, hogy Panna jókedvű és boldog.

A hét során a gyerekek megbeszélték a szüleikkel, hogy ezúttal Marci is elmegy Dédihez Pannáékkal. Azt természetesen nem kötötték a felnőttek orrára, hogy mit szeretnének ott. Néma izgalommal várták a pillanatot, amikor keresgélni kezdhetnek a padláson, de előbb fel kellett jutniuk. Dédi süteménnyel várta őket, és a falatozás után Panna nem tétovázott sokáig, hamar megkérdezte, felmehetnek-e.

– Miért? – ráncolta a homlokát apa.

– Hátha vannak fent régi karácsonyfadíszek – felelte Panna. – Nagyapa mindig azt mondja, tele van a padlás mindenféle ezeréves holmival.

– Annál azért kicsit fiatalabbak – kuncogott Dédi –, de már én magam sem emlékszem, mi minden van ott a dobozokban. Úgy rémlik, még az én szüleim tárgyai is ott lehetnek.

– A padláson hideg és sötét van – vetette ellen apa.

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 4. rész

Panna és Marci vasárnap délelőtt ismét találkoztak az udvaron a hátsó kerítésnél. Panna beszámolt a Dédivel folytatott beszélgetésről, és sajnálkozva állapította meg, hogy nem sok mindent tudott meg. Ám azt sem hallgatta el, hogy szerinte Dédi talán többet tud, csak valamiért nem akarta elmondani neki.

– Akkor hogyan tovább? – kérdezte Marci. – Legközelebb megint beszélsz vele, hátha elárulja azt, amit most nem?

– Nem tudom – biggyesztette a száját Panna. – Egy hétig most nemigen jutok el hozzá. Addig várjunk? És ha utána sem mond semmit? Akkor egy csomó nap elment feleslegesen.

– Van más ötleted? Nekem nem jut más az eszembe – töprengett Marci. – Esetleg… ha több öreggel tudnánk beszélni. Talán valamelyikük többre emlékszik vagy többet elárul.

– Ez jól hangzik, csak hol találunk még öregeket? Neked van dédimamád vagy dédipapád?

– Sajnos nincs, már nem élnek – rázta meg a fejét Marci.

Ebben a pillanatban Panna apukája jelent meg a kertben.

– Panna, gyere, indulunk a régiségvásárba. Keresünk valami kis meglepetést anyának, hátha attól gyorsabban gyógyul – szólt.

Régiségvásár? A két gyerek összenézett. Ugyanarra gondoltak. Épp erre van most szükségük!

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 3. rész

Marci csalódottan nézte, ahogy kinyomtatnak egy komoly, nagyoknak írt kötetből egy oldalt. Hiába tettek színes festéket a gépbe, fekete-fehér lap bukkant elő a végén. Aztán egy mesekönyv részletét tették próbára. Vidám, színes lapok kerültek ki a gépből. Minden gyerek kapott a frissen kinyomtatott oldalból.

– Senki nem érti, mi az oka – mondta a nyomdász. – Rengeteg szakember foglalkozik azzal, hogy a színeket más tárgyakra is át lehessen vinni, kutatók dolgoznak nyomdákban és különleges tudományos intézetekben. De egyelőre hiába a sok erőfeszítés, nem tudni, hogy ezek a festékek miért nem működnek más könyveken és más anyagokon. Úgyhogy ilyen festékek csak a mesekönyveket is készítő nyomdákban találhatók, máshol nincs értelmük, hiszen semmi másra nem használhatók.

Marci elszontyolodva forgatta a papírt, amelyen egy világosbarna mackó piros biciklin kerekezett. Mögötte zöld lombú fák, az út mellett rózsaszín és kék virágok. Szóval ezzel a festékkel nem lehet karácsonyfadíszt színezni – állapította meg magában szomorúan. Pedig a sárga egészen jó lett volna, hasonlított az aranyszínhez, amilyet Pannával szeretnének. Más tervet kell kitalálni. De akkor hol folytassák a nyomozást? – ötlött fel Marciban a kérdés, és gondolatait annyira lefoglalta ez a dilemma, hogy már nem is tudott figyelni a következő teremben arra, hogyan lesz a különálló lapokból könyv.

Délután ismét találkozott Pannával a kerítésnél.

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 2. rész

A fürdés és a fogmosás után Panna még beszélt telefonon az apukájával. Könnyes szemmel tette le. Az anyukája kicsit jobban van, de még szükség van további vizsgálatokra, és az is lehetséges, hogy egy ideig a kórházban kell maradnia. Marci édesanyja megölelte Pannát, majd mielőtt a kislányon úrrá lett volna az elkeseredettség, lekapott egy mesekönyvet a polcról. Következhetett a nap fénypontja minden fakóföldi gyerek számára: a meseolvasás és a könyv lapjain megbújó színes képek.

Anya egy karácsonyi történetnél nyitotta ki a kötetet. A gyerekek csillogó szemmel hallgatták a szeretetről szóló mesét, s kíváncsian pislogtak a lapokra, ahol soha nem látott, színes világ tárult fel. Az egyik oldalon hatalmas illusztráció vonzotta magára tekintetüket: egy feldíszített karácsonyfa. Panna és Marci felkiáltottak meglepetésükben. A fenyő zöld volt, a díszek pirosak, kékek, sárgák, a fa csúcsát pedig egy csodálatos, aranyszínű csillag takarta. Mindketten úgy érezték, még soha nem láttak ilyen szépet. Sokáig nézegették, és arról ábrándoztak, bárcsak ilyen szép karácsonyfa állhatna az ő otthonukban is a közelgő ünnepen. Habár anya folytatta a felolvasást, Marci és Panna gondolatai minduntalan elkalandoztak a meséről.

– Nálunk miért nem lehetnek színes díszek a fán? – kérdezte Marci, bár tudta a választ: Fakóföldön csak a mesekönyvekben látni ilyen csodálatos színeket, a valóságban minden szürke. Még a gyerekek arca és haja is. Legfeljebb fehér és fekete fordulhat még elő.

– De jó lenne egy ilyen szép, zöld fenyő! – sóhajtott Panna.

A gyerekek lefekvés után sem tudták kiverni fejükből a karácsonyfa képét. Feküdtek az ágyban, forgolódtak, ábrándoztak.

– Legalább egy aranyszínű csillagot találnánk valahol – suttogta a sötétben Panna. – Úgy örülnék neki. Nekem az tetszett a legjobban.

– Nekem is – helyeselt Marci. – Vajon honnan lehetne szerezni?

Olvass tovább →

Az aranyszínű karácsonyfadísz 1. rész

Furcsa, barátságtalannak tűnő vidék volt Fakóföld. A szürke égbolton szürke felhők úszkáltak, szürke tavak partján szürke fák bólogattak, szürke ruhás gyerekek szaladgáltak a szürke játszótereken. Minden szürke volt, az emberek, az állatok, a növények is, nem beszélve az épületekről, a járművekről és minden egyéb tárgyról. Senki nem emlékezett, hová tűnt a többi árnyalat ebből a különös országból, s mikor kapta – megérdemelten – a Fakóföld nevet. Egyetlen helyen lehetett csupán más színeket látni, mint a szürke: a mesekönyvek lapjain. Ott zöldben pompáztak a bokrok, piros és kék autó robogott az úton, színes ruhákat viseltek a szereplők. Nem véletlen hát, hogy Fakóföldön a gyerekek nagyon kedvelték a mesekönyveket – sőt a felnőttek is. A legtöbb családban nem telhetett el este meseolvasás nélkül.

Viszont a gyerekek között csak a mesekönyvek szeretetében volt ilyen nagy egyetértés. Hagyománynak számított Fakóföldön, hogy a fiúk és a lányok nem szívesen játszottak egymással, sőt amennyire csak lehetett, kerülték a másik nem tagjait. Az ellenségeskedés oka a múlt homályába veszett. Így Fakóföldön még véletlenül sem lehetett együtt játszó vagy beszélgető kisfiúkat és kislányokat látni. Habár a felnőttek próbálták elsimítani az ellentéteket, a gyerekek makacsul tartották magukat az érthetetlen hagyományhoz – amíg fel nem nőttek. Mert utána szinte varázsütésre már ők sem értették, mi kifogásuk volt korábban a másik nem tagjaival szemben.

Fakóföldön az ünnepek is szürkén teltek: szürke díszek lógtak a szürkészöld karácsonyfán, és szürke csomagolópapír rejtette az ajándékokat, húsvétkor minden hímes tojást szürkére festettek – nem is lehetett másfajta festéket kapni a boltokban –, s a tűzijátékok sem számítottak nagy látványosságnak, mert csupán szürke színű petárdákat lőttek a magasba. A november még annál is elképzelhetetlenül szürkébb volt, mint amilyen más tájakon szokott lenni, és az adventi időszakban szürke fények pislogtak a belvárosokban. A karácsonyt ennek ellenére minden gyerek lelkesen várta, mert még ebben a szürke országban is varázslatos hangulat övezte a szeretet ünnepét.

Olvass tovább →

Mese a pöttyös labdáról

A pöttyös labda sokat játszott: gazdái, a kislány és a kisfiú – testvérek voltak – gyakran kiszaladtak vele az udvarra vagy a szomszédba más gyerekekhez. Szállt a pöttyös labda kézről kézre, vidám kacagás töltötte be az utca csendjét, még a felhők is szétszaladtak a nap elől, amikor a gyerekek zsivaja felhallatszott a kék égig. A pöttyös labda ilyenkor érezte elemében magát, élvezte a játékot, nem szédült, nem lett rosszul, amikor pörgették-forgatták, a magasba emelkedett, majd alászállt a gyep felé, s még az sem zavarta, ha véletlenül a földre pottyant, mert valamelyik lurkó nem tudta elkapni. Ha embernek születik, biztos repülőgép-pilóta lett volna, de pöttyös labda volt, és nem is bánta, boldogan élt, és tette a dolgát: szórakoztatta a gyerekeket.

Egy borongós, szürke napon azonban az egyik nagyobb fiú, aki rendszeresen részt vett a mókában, bőr focilabdával érkezett. A kisfiúk azonnal körbevették az új szerzeményt, aztán gyorsan kijelölték a pályát meg a kapukat, és rugdosni kezdték a focilabdát. A lányok bosszankodva nézték a tőlük elpártolt fiúkat, aztán félrevonultak, és játszani kezdtek a pöttyös labdával. Aki bizony csodálkozva szemlélte társát: nem fáj neki, hogy össze-vissza rugdossák? Tócsába pottyant, sárba gurult, nem kímélték a gyerekek. Viszont megbecsülték, nagyra tartották – legalábbis a fiúk. A kislányok nem is vettek róla tudomást, de idővel valahogy egyre ritkábban vették elő a pöttyös labdát. Csoportba gyűlve pletykálkodtak, kacarásztak, virágot tűztek a hajukba, ruhákról beszélgettek.

Olvass tovább →

Kukkants be egy mai oviba!

Gyerekként nagyon szerettem Szepes Mária Pöttyös Panni-sorozatát, amely óvodások (illetve a későbbi kötetekben kisiskolások) mindennapjait dolgozza fel. Igaz, a környezet, illetve egyes szokások már akkor is régiesnek tűntek, inkább a szüleim gyerekkora köszönt vissza, ennek ellenére kedveltem és át tudtam élni a történeteket. Mai szemmel nézve azonban már nekem is nagyon távolinak tetszik ez a világ…

Vadadi Adrienn a ma óvodásaihoz szól könyveiben, s ezzel áthidalja azt a szakadékot, ami a régi idők és napjaink életmódja között húzódik. A Leszel a barátom? című kötetében, amelyet nemrég kölcsönöztünk ki a könyvtárból, huszonegyedik századi gyerekek köszönnek ránk a lapokról, huszonegyedik századi kérdésekkel és történetekkel.

Ovis mesék, ígéri az alcím, és nem is okoz csalódást a kötet

Az események bármelyik oviban bármelyik gyerekkel megeshetnének. A nagycsoportosok unják magukat az esőben, beteg lesz szeretett óvó nénijük, egyiküknek kistestvére születik, elalszik a család, és az óvodás kislányt megviseli a reggeli kapkodás, vagy éppen becsempészi a családi ereklyét az oviba, ami persze leesik a földre… S arra jutok felolvasás közben, hogy az alapvető kérdések – például barátság, szeretet, szabályok betartása vagy áthágása – ugyanúgy érvényes a huszonegyedik században is, mint a Pöttyös Panniban vagy a saját gyerekkoromban volt. Vadadi Adrienn mesekönyve egyszerre egyetemes és nagyon mai, mert ugyan az alapvetések, sőt a gyerekek életeseményei sem változtak az elmúlt évtizedekben, a környezet, a háttér mégis huszonegyedik századi.

Olvass tovább →

Egy nyuszigyerek hétköznapjai

Misuval, az aranyos kisnyuszival másfél éve találkoztunk először, és bár végigolvastuk a kötetet, komolyabb hatást nem gyakorolt sem a gyermekemre, sem rám. Néhány hete a könyvtárban ismét megtetszett a fiamnak ez a könyv, és újra kihoztuk, én pedig kíváncsian vártam, hogy a második találkozás milyen eredménnyel jár. Rotraut Susanne Berner Misu mindenre kíváncsi című könyvéről van szó, amelyet a borító hátulján két-öt éves gyerekeknek ajánlanak.

Nagyon bájosak a rajzok, a szereplők pedig igazán szerethetőek

Másfél éve négyéves volt a fiam, így éppen az érintett korosztályba tartozott, ennek ellenére nem kedvelte meg különösebben ezt a könyvecskét. Pedig korrektül megírták, a rövid történetek kedvesek, a nyuszigyerek életének hétköznapi pillanatait villantják fel, az epizódokban pedig bármelyik gyerek magára ismerhet. Egyszer elolvastuk, különösebb reakciót nem váltott ki a gyermekemnél, és nem is kérte az újraolvasást. Nekem magamnak is furcsa érzésem volt a kötettel kapcsolatban. A mesék inkább kis novellákra emlékeztettek, mintsem mesékre, s bár a történetek csattanóval végződtek, az volt a benyomásom, hogy ezeket csak én, a felnőtt értem és értékelem, a négyéves gyerek nem igazán. Vajon hogyan tetszhet ez a könyv egy kétéves apróságnak? – merült fel bennem az azóta is megválaszolatlan kérdés. Mintha nem is gyerekeknek, hanem szülőknek írták volna – fogalmazódott meg bennem a gondolat.

Olvass tovább →

Marék Veronika felelgetős könyvei

Marék Veronika legendás felelgetős könyveiről már régóta készülök írni. Egészen pontosan arról a kettőről, amelyik nekünk megvan. A Tegnap, ma, holnap az idő labirintusában igyekszik fogódzót adni a kicsiknek, míg a Játsszunk utazást? a különféle közlekedési eszközöket mutatja be a kis olvasóknak. Mindkét kötetünk a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról származik, férjem családjának házi könyvtárából került a gyerekszobánkba. 🙂 (A kemény borítású kiadványok korukhoz képest egyébként meglepően jól bírják a strapát.)

Felelgetve tanítanak

Olvass tovább →