A hólabda-küldetés 4. rész

Berci lehunyta a szemét, nekirugaszkodott a lábával, és akkorát ugrott, amekkorát csak bírt. A következő pillanatban azt érezte, hogy földet ér a lábával, még csak el sem esett. Kinyitotta a szemét. Kint volt. Habár sok időt töltöttek lent, odafent mégsem lett sötétebb. Mintha itt nem telt volna az idő. Ebben is igaza volt a hólabdának: fent csak egy pillanatig tartott az egész, ami odalent hosszú óráknak tűnt.

– Most hogyan tovább? – nézett a hólabdára.

– Ezen töröm a kobakom – válaszolt elkámpicsorodott arckifejezéssel a hólabda. – Nem hiszem, hogy van értelme tovább odalent keresgélni. Pedig úgy reménykedtem benne, hogy így sikerül megtudnom!

Berci megsajnálta a hólabdát, segíteni akart neki.

– Mi lenne, ha átmennél Annáékhoz? – ajánlotta. – Ha ott vagy a közelében, talán meghallasz valamit, vagy meglátod, mivel szeret játszani…

– Igen, valószínűleg nincs más lehetőségem – mondta csendesen a hógolyó.

– Átteszlek a kerítésen, és holnap délután visszajövök ide érted – ígérte Berci. – Jó lesz így? Hátha addig megtudsz valamit. Ha meg nem, akkor kitalálunk újabb tervet.

– Ez így jó lesz, nagyon köszönöm – válaszolt a hólabda.

Berci a kerítéshez vitte, és ügyesen átdugta a kerítés résén.

– Holnap itt találkozunk! – búcsúzott el tőle.

– Rendben! – hallatszott a hólabda hangja.

Mivel lassan teljesen besötétedett, Berci befelé indult. Izgult újdonsült barátjáért, de hátha sikerrel jár odaát!

Olvass tovább →

A hólabda-küldetés 2. rész

– Milyen titkos küldetésben? – csodálkozott Berci.

– Azt most nem mondhatom el. Titok. Ezért titkos a küldetés – magyarázta a hógolyó.

– Tényleg hóból vagy? – faggatta tovább Berci.

– Igen.

– Akkor hogyan nem olvadtál el, mint a többiek?

– Ez is titok – vágta rá a hógolyó.

– Így nehéz beszélgetni, ha minden titok – állapította meg csalódottan Berci.

– Hiszen mondtam már, hogy különleges hógolyó vagyok. Ha nem lennék különleges, elolvadtam volna – tódította a hólabda.

Berci felállt, a ház felé fordult. Anya az ajtóban állt.

– Bercikém, bejössz, vagy játszol még kint egy kicsit? – kérdezte tőle.

– Maradj kint velem – kérte a hógolyó halkan. Berci ránézett.

– Úgyse mondasz semmit – jegyezte meg Berci rosszkedvűen.

– Jól van, jól van, akkor majd mondok – sietett a válasszal a hógolyó. – De ha bemégy, akkor nem tudunk beszélgetni.

– Nos? – türelmetlenkedett anya.

– Még egy kicsit kint maradok – kiáltott vissza Berci némi habozás után. A kíváncsisága ismét felülkerekedett. Vajon miről mesél majd a hólabda?

Olvass tovább →

A makacs kuka meséje

A közeli kereszteződésben régóta állt egy szemetes. Amolyan hétköznapi utcai kuka volt, amilyenbe a papírzsebkendőt meg a csokispapírt szoktuk dobni az utcán. Mindig kifogástalanul tette a dolgát: nyitott száján keresztül fogadta a beledobált szemetet. Hetente egyszer hatalmas kukásautó jött, amelyik kiürítette, és ő elölről kezdte a gyűjtögetést.

Egy szép napon, a tanév vége felé közeledve egy csapat iskolás gyerek haladt az utcán. A gyerekek fintorogni kezdtek, amikor a szemetes mellé értek.

– Fúj, kuka! – mondogatták, miközben csúnya grimaszokat vágtak.

– Pfúj, büdös! – tette hozzá az egyik kislány.

A kukának nagyon rosszulesett a gyerekek viselkedése. Igaz, hogy van egy kis szaga, de nem ő büdös, hanem a szemét, amelyet éppen az emberek tesznek belé! Ha ő nem állna itt, az egész környék tele lenne szeméttel, és messziről bűzölögne!

A kuka megharagudott, és sértődöttségében – életében először – becsukta a száját. Ha a gyerekek ilyen rondán viselkednek vele, akkor ő nem veszi be többé az emberek szemetét! – döntötte el. Így aztán csukott szájjal ácsorgott tovább.

Olvass tovább →

Az elveszett könyv

Egy szép nyári napon Erdővári Manó éppen otthonában olvasgatott, amikor keserves sírás ütötte meg a fülét. Tüstént felkapta a fejét, és elindult megkeresni a hang forrását. Érezte, nem jöhet messziről… csak innen az erdőből. Hamarosan meg is találta: egy egészen kicsi lány zokogott kétségbeesetten egy kis faház verandáján.

– Szia! Erdővári Manó vagyok – mutatkozott be udvariasan Manó. – Miért sírsz?

A kislány meglepődött, egy pillanatra még sírni is elfelejtett. Majd újra folyni kezdtek a könnyei. Csak csorogtak és csorogtak…

– Esthajnalnak hívnak – pityeregte –, és azért sírok, mert nem találom a kedvenc könyvemet. Anyu azt mondta, segít megkeresni, de csak később, mert most dolga van. Mi van, ha nem lesz meg?

– Ne sírj, én segítek megkeresni – ajánlkozott Manó, aki megsajnálta a kislányt.

Olvass tovább →

A játékbaba új életei

A játékbaba kíváncsian várt a dobozban. Nemrég készült el a gyárban, ahonnan egy játékboltba szállították. Néhány nap után megvásárolták, egy szatyorban utazott, majd díszes csomagolópapírba vonták a dobozt, és nem látott ki rajta, pedig átlátszó volt az eleje. Ismét várakozott tehát. Kíváncsi volt, mi történik vele, hová kerül.

Csengettyűszót, vidám hangokat hallott, s hamarosan kibontották a csomagolásból, sőt a dobozból is kiemelték. Kedves kislány ölelte magához, aki nagyon örült neki. Mellette magas, szépen feldíszített karácsonyfa állt. A játékbaba lopva körbepillantott. Szóval itt fogok élni, és ez a kislány fog velem játszani – állapította meg magában a baba. Nem is tévedett.

A kislány elnevezte őt Izabetnek. Csoda tudja, honnan jutott eszébe ezt a név, mindenesetre a baba gyorsan megszokta, hogy így szólítják. Ő lett a kislány kedvence, nem múlt el úgy nap, hogy ne játszott volna vele. Ringatta, dajkálta, öltöztette, néha fürdette is Izabetet. A baba élvezte, hogy jó dolga van, kényeztetik, szeretik.

Olvass tovább →

Mesés karácsonyt mindenkinek!

Két karácsonyi mesével is készültem. Az egyik fiúsabb, a másik lányosabb témájú, de mindkettőt szeretettel ajánlom mindenkinek, aki szereti a meséket.

Meghitt, békés ünnepet kívánok mindenkinek!

Az öreg autó karácsonyi kalandját a saját kocsink ihlette, amelyet tavaly és idén is pont az ünnepek előtt kellett javíttatni, így – bár nem terveztük – járgányunk is kapott karácsonyi ajándékot.

A másik történet főszereplője Izabet baba, akinek szokatlan hangzású nevét a kisfiam találta ki (valószínűleg félrehallva az Elizabethet). Izabet játékbaba, aki sokáig kedvenc, majd feleslegessé válik, később azonban egy karácsonyfa alatt újra nagy örömet szerez egy kislánynak.

(Az öreg autó meséje már olvasható az oldalon, és hamarosan Izabet baba története is megjelenik.)

Ezekkel az írásokkal kívánok mindenkinek mesés karácsonyt!

A kislány, aki az égszínkéket szerette

A léggömbárus a vidámpark bejárata előtt kínálta portékáját: szép, színes, ég felé kígyózó lufikat. Volt rózsaszín, kék, sárga, zöld, piros, mesefigurás, gömb és hosszúkás alakú, egyszóval minden gyerek, aki arra járt, tudott választani magának tetszőt.

Egy nap azonban olyan kislány érkezett szüleivel, aki csak csóválta a fejét, amikor megálltak és szemügyre vették a léggömböket.

Olvass tovább →