Üvegajtó mögött a mesekönyvek?

Átfestettük és átrendeztük nyáron a gyerekszobát, hiszen a kisfiúnk már hétéves, s úgy gondoltuk, a kétéves korában kialakított design és elrendezés már nem megfelelő számára. A bútorok egy részét is újra cseréltük, hiszen a korábbiak között voltak már húszéves darabok is, amelyeket mostanra némiképp megviselt az idő, a használat és a sok költözködés.

Új helyre kerültek a mesekönyvek is: az Ikea Billy elnevezésű könyvespolcát választottuk, annak is az alacsonyabb változatát. A háromból jelenleg két teljes polcot foglalnak el a kötetek, legfelül jelenleg – néhány apróság mellett – két Lego-ház tanyázik. (A Billy-polcok a lakás más részén már évek óta beváltak a házi könyvtár tárolására.)

Sokat gondolkodtunk azon, tegyünk-e ajtót a gyerek könyvespolcára. Ha ajtó mögé zárnánk a tárgyakat, kevésbé porosodnának, megkönnyítené a takarítást, és a szoba is rendezettebbnek hatna. Ugyanakkor az is eszembe jutott ellenérvként, ha nincs a holmija a gyerek szeme előtt, kicsit olyan, mintha nem is lenne. Bár az esti olvasást nem felejtjük el, azért tény, hogy amit nem látunk, azt kevésbé jut eszünkbe használni… Nem véletlen, hogy az általam sokra tartott Montessori-pedagógia is a játékok nyitott polcon való tárolását preferálja.

A könyvek átválogatása még az elvégzendő feladatok listáján van 🙂

Végül a praktikum nevében a könnyebb takaríthatóság – vagyis a zárt megoldás – győzött. A színben illő, fehér színű ajtó azonban nem tetszett nekünk, így maradt az üvegajtó mint lehetőség. A rendezettséget mint előnyt ezzel elveszítettük, hiszen az üvegen át minden látszik, ellenben magam is tapasztaltam a lakás más részén, hogy az üvegajtó mögött kevésbé porosodnak a könyvek vagy bármi más… De tegyünk-e egy hétéves gyerek szobájába üvegajtós polcot?

Olvass tovább →

Az elveszett könyv

Egy szép nyári napon Erdővári Manó éppen otthonában olvasgatott, amikor keserves sírás ütötte meg a fülét. Tüstént felkapta a fejét, és elindult megkeresni a hang forrását. Érezte, nem jöhet messziről… csak innen az erdőből. Hamarosan meg is találta: egy egészen kicsi lány zokogott kétségbeesetten egy kis faház verandáján.

– Szia! Erdővári Manó vagyok – mutatkozott be udvariasan Manó. – Miért sírsz?

A kislány meglepődött, egy pillanatra még sírni is elfelejtett. Majd újra folyni kezdtek a könnyei. Csak csorogtak és csorogtak…

– Esthajnalnak hívnak – pityeregte –, és azért sírok, mert nem találom a kedvenc könyvemet. Anyu azt mondta, segít megkeresni, de csak később, mert most dolga van. Mi van, ha nem lesz meg?

– Ne sírj, én segítek megkeresni – ajánlkozott Manó, aki megsajnálta a kislányt.

Olvass tovább →