Erdővári Manó és a síp 2. rész

– Tényleg? – nézett rá az öreg hitetlenkedve.

– Igen – bólintott Manó határozottan. – Nem viszem ki az erdőből a lámpát és a sípot, csupán a saját otthonomba költöztetem arra az időre, míg elutazol. S amíg felkészülsz az útra, itt maradok, hogy tanuljak tőled.

Az öreg felugrott a fotelből örömében.

– Megmutatok mindent! – kiáltotta, és Manó is elmosolyodott látva Éber apó lelkesedését.

A következő napokban Éber apó csomagolt, szervezett és Erdővári Manót tanította. Együtt simították el az erdő lakóinak ügyes-bajos dolgait. Csend és béke honolt a magas fák között, miközben a tavasz immár ereje teljében ontotta magából a jó időt, a vidámságot, az életet.

Egyik reggel Éber apó elköszönt és útnak indult. Erdővári Manó pedig fogta a lámpát, nyakába akasztotta a sípot, és átvette az erdőőri feladatokat. Otthon kitüntetett helyet keresett a különleges lámpának, és szakadatlanul leste, mikor van rá szükség. Hamarosan belátta, tényleg fárasztó ez a nemes feladat. Nem mehetett el sehová, hiszen bármikor történhetett valami, ami megjelent a lámpa fényében. Néha az éjszaka közepén, az ágyból kipattanva kellett mások segítségére sietnie. Szívesen tette, de azért nem volt könnyű a legszebb álmából felriadva munkához látnia…

Olvass tovább →

Egy város, ahol szívesen élnénk…

Létezik egy város, amelynek lakói mókás állatfigurák. Általában vicces nevük van, és emberi módon viselkednek, a világuk is egészen hasonlít a miénkre, valahogy mégis békésebbnek, nyugalmasabbnak tűnik. Gyerekként különösen kedveltem ezt a vidám univerzumot, szívesen nézegettem a képeit. Annak idején a férjem is nagyon szerette Tesz-Vesz Várost – merthogy Richard Scarry örökzöld könyveiről van szó. A kisfiamnak is nagyon bejött.

Tesz-Vesz Város sikerének titka alighanem a rajzok bájosságában keresendő

Olvass tovább →