Mesélni sokszor, sokféle helyzetben lehet, ha le szeretnénk kötni a gyermekünket, vagy egyszerűen csak beillesztenénk a mindennapjainkba ezt a hasznos időtöltést. Akár könyvből olvasunk, akár fejből mesélünk, számtalan alkalmat találhatunk a hétköznapjainkban arra, hogy utódunk szókincsét, fantáziáját neki való történetekkel fejlesszük. Ötletadónak íme néhány – nálunk bevált – szituáció…
Egy szép nyári napon Erdővári Manó éppen otthonában olvasgatott, amikor keserves sírás ütötte meg a fülét. Tüstént felkapta a fejét, és elindult megkeresni a hang forrását. Érezte, nem jöhet messziről… csak innen az erdőből. Hamarosan meg is találta: egy egészen kicsi lány zokogott kétségbeesetten egy kis faház verandáján.
– Szia! Erdővári Manó vagyok – mutatkozott be udvariasan Manó. – Miért sírsz?
A kislány meglepődött, egy pillanatra még sírni is elfelejtett. Majd újra folyni kezdtek a könnyei. Csak csorogtak és csorogtak…
– Esthajnalnak hívnak – pityeregte –, és azért sírok, mert nem találom a kedvenc könyvemet. Anyu azt mondta, segít megkeresni, de csak később, mert most dolga van. Mi van, ha nem lesz meg?
– Ne sírj, én segítek megkeresni – ajánlkozott Manó, aki megsajnálta a kislányt.
Emlékeztek még arra, amikor este a képernyő előtt ülve vártuk a Tévé-Maci felbukkanását? Amikor megérkezett, zuhanyozott, fogat mosott, leült a karosszékébe, és onnan nézte az Esti mesét – az aznapi egyetlen, körülbelül tízperces epizódot. Utána pedig lefeküdt aludni – és mi is. 🙂
Azt hiszem, generációm nevében írhatom, hogy szerettük, és szívesen forgattuk azokat a mesekönyveket is, amelyeknek ő volt a hőse. Népszerűségére való tekintettel ugyanis e formában is megjelent. Ebben a bejegyzésben antikvár kötetek következnek, melyek a nyolcvanas évekből származnak.
Kivételesen olyan kötetről szeretnék írni, amelyik egyáltalán nem jött be a fiamnak. Nekem kisgyerekként az egyik kedvencem volt. Fazekas Anna jól ismert műve, az Öreg néne őzikéje talán inkább kislányos olvasmánynak tekinthető, de jómagam nem feltétlenül törődöm az ilyen skatulyákkal. Az óvodára készülve például simán elővettem a Pöttyös Pannit is, többször olvastunk belőle, pedig az sem tipikusan fiús mese.
Szóval néhány hónapja előkaptam a könyvespolcról az Öreg néne őzikéjét, de hiába a könnyen követhető történet meg a sok bájos rajz – utóbbi Róna Emy keze munkáját dicséri –, a kisfiamnak egyáltalán nem tetszett. Még a végére sem értünk, már másik mesét kért. Később tettem még egy próbát, de ezúttal sem jött be. Azóta sem kérte ezt a könyvet, én meg persze nem erőltetem. Van ez így. Talán mégis túl csajos lenne?
A szilaj lovacska tanulságos története néhány napja született. Szokás szerint fürdetés után, törölközés közben kért arra a kisfiam, hogy meséljek, én pedig elkezdtem mondani valamit. Nem tudom, miért pont lovacska jutott eszembe… A sztorit tudatosan igyekeztem tanulságosra kanyarítani.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány. Fekete-fehér tévéjükben naponta mindössze egyszer adtak mesét (ha jól emlékszem este hét óra körül, a fél nyolcas híradó előtt). Hétfőn még annyit sem, mert adásszünet volt. Nem birtokoltak videómagnót, sem számítógépet, a DVD-lejátszót pedig még fel sem találták. Nem létezett internet és Youtube sem. Viszont volt a kislánynak egy klassz diavetítője és hozzá sok-sok diafilmje. Nagyon szeretett diázni. Jól sejtitek: ennek a történetnek én vagyok a főszereplője, az a bizonyos kislány. Meg persze rengeteg kortársam (természetesen fiúk is)…