Kukkants be egy mai oviba!

Gyerekként nagyon szerettem Szepes Mária Pöttyös Panni-sorozatát, amely óvodások (illetve a későbbi kötetekben kisiskolások) mindennapjait dolgozza fel. Igaz, a környezet, illetve egyes szokások már akkor is régiesnek tűntek, inkább a szüleim gyerekkora köszönt vissza, ennek ellenére kedveltem és át tudtam élni a történeteket. Mai szemmel nézve azonban már nekem is nagyon távolinak tetszik ez a világ…

Vadadi Adrienn a ma óvodásaihoz szól könyveiben, s ezzel áthidalja azt a szakadékot, ami a régi idők és napjaink életmódja között húzódik. A Leszel a barátom? című kötetében, amelyet nemrég kölcsönöztünk ki a könyvtárból, huszonegyedik századi gyerekek köszönnek ránk a lapokról, huszonegyedik századi kérdésekkel és történetekkel.

Ovis mesék, ígéri az alcím, és nem is okoz csalódást a kötet

Az események bármelyik oviban bármelyik gyerekkel megeshetnének. A nagycsoportosok unják magukat az esőben, beteg lesz szeretett óvó nénijük, egyiküknek kistestvére születik, elalszik a család, és az óvodás kislányt megviseli a reggeli kapkodás, vagy éppen becsempészi a családi ereklyét az oviba, ami persze leesik a földre… S arra jutok felolvasás közben, hogy az alapvető kérdések – például barátság, szeretet, szabályok betartása vagy áthágása – ugyanúgy érvényes a huszonegyedik században is, mint a Pöttyös Panniban vagy a saját gyerekkoromban volt. Vadadi Adrienn mesekönyve egyszerre egyetemes és nagyon mai, mert ugyan az alapvetések, sőt a gyerekek életeseményei sem változtak az elmúlt évtizedekben, a környezet, a háttér mégis huszonegyedik századi.

Olvass tovább →

Meglepő visszajelzés meseországból

Sokszor olvastam mindenféle kutatási eredményeket arról, mekkora jelentősége van kisgyermekkorban a mesélésnek, illetve a felolvasásnak. Bővíti a szókincset, fejleszti a képzelőerőt, javítja a szövegértést, s az apróságok később jobb alapokkal kezdenek neki az iskolai éveknek – tartják a szakemberek. Vekerdy Tamás is azt tanácsolja: meséljünk minden egyes nap a gyermekeknek. (Ő még a fejből mesélés jelentőségét is hangsúlyozza.)

Bevallom, leginkább azért mesélek, mert szeretek mesélni, és a kisfiam is szereti, ha mesélek neki. 🙂 Az, hogy ez még különféle előnyökkel járhat – lásd az első bekezdést –, hab a tortán, ennek köszönhetően a mesélés egyszerre jó és hasznos. Ez bőven elég ahhoz – konkrétumok nélkül is –, hogy sokat meséljünk.

A közelmúltban azonban váratlanul kézzelfogható eredményt is kaptunk. Történt ugyanis, hogy tavasszal az óvónők felmérték a kisfiam és csoporttársai képességeit, mivel az óvodai esztendők során naplót vezetnek a gyerekekről. Játékos formában fizikai, szellemi, ügyességi feladatokat végeztettek el velük, majd az eredményekről – természetesen egyesével, személyre szabottan – tájékoztatták a szülőket.

A kisfiam – mint minden gyerek – némely dolgokban ügyesebb, másban kevésbé, ez természetes. Viszont a szövegértés-eredménye engem is meglepett.

Olvass tovább →

Gyerekkorom kedvencei

Megint retró következik, mégpedig a javából: saját gyerekkori kedvenceim kerülnek ezúttal terítékre. Egy részükről már írtam korábban, hiszen a kisfiamnak is előveszem a régi köteteket.

Természetesen ez a lista nem teljes, hiszen nem kevés régi kedvencem van…

Olvass tovább →

Babber lovag az óvodában

Babber lovag izgatottan várta azt a napot, amikor elkezdhetett óvodába járni. Anya gyakran beszélt neki az oviról, néhányszor jártak is ott. Rengeteg játék volt a polcokon, sok-sok gyerek a szobákban, az óvó nénik pedig kedvesen fogadták.

Egyetlen dolog miatt nem örült annak, hogy már ovis nagyfiú lesz. El sem tudta képzelni, hogyan telnek majd a napok anya nélkül. Kinek fog szólni, ha pisilni kell? Ki törli meg az orrát? Ki segít felöltözni? Ki ad neki tízórait? Ki játszik vele?

Az első napon azonban boldog várakozással lépte át az óvoda kapuját Babber lovag, és jól érezte ott magát. Anya még csak kis időre ment el, de Babber olyan sok újdonságot látott, hogy szinte észre sem vette a hiányát. Másnap még mindig érdekesnek találta az óvodát, de délben azért már nagyon várta anyát. A következő reggel nehezen búcsúzott el, nem szívesen vette tudomásul, hogy egyedül kell ott maradnia. A negyedik napon sírva kapaszkodott anya nyakába, és bizony kellett egy kis idő, míg megnyugodott.

De nem lett jókedve később sem. Szomorúan nézegette a játékokat és a többi gyereket. Idegennek érezte őket is, az óvó néniket is. Bárcsak itt lenne anya! – gondolta Babber, és könnyek szöktek a szemébe.

– Mit látok, csak nem pityeregsz? – szólt rá egy ismerős hang.

Olvass tovább →

A kis piros autó a parkolóban

A kis piros autó – amelyik az óvoda öltözőszekrényén parkolt, és az egyik kisfiú jele volt – szívesen járt az udvarra a délutáni alvásidő alatt. Beszélgetett barátjával, az úthengerrel, kedvére robogott fel-alá, néha még a csúszdára is felkapaszkodott, hogy lecsusszanhasson.

Szerette azt a szabadságot, amelyben az udvaron része volt, de egyre gyakrabban pillantott ki a kapun. Arra gondolt, jó lenne felfedezni, mi van a kapun túl. Talán még érdekesebb, mint az udvar.

Olvass tovább →

Hogyan készültünk az óvodára?

A kisfiam szeptember elején kezdte az óvodát. Mivel nem járt bölcsődébe, az utóbbi hónapokban igyekeztünk tudatosan készülni. Sokat beszélgettünk, ellátogattunk az oviba, megnéztük a csoportszobát, megismerkedtünk az óvónőkkel – és persze olvastunk.

Olvass tovább →

A kis piros autó nagy kalandja

A kis piros autó az óvoda öltözőszekrényén parkolt. Ő volt az egyik kisfiú jele. Éjjel-nappal ott őrködött, őrizte a kisfiú holmiját, s egyúttal mutatta, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ez a gazdája helye. De a kis piros autó néha már nagyon unatkozott az öltözőszekrényen.

– De jó lenne kicsit gurulni, világot látni! – ábrándozott.

Olvass tovább →