Mire jó az írás, olvasás, számolás?

Nem az iskolának, az életnek tanulunk – hallottam sokszor a latin eredetű mondást gyerekkoromban, iskolásként. S néha (gyakran?) nehéz volt elképzelni, mi mindenre lesz majd jó az a tudás, amire a suliban szert teszek. Nos… mindent természetesen nem használok, sok mindent el is felejtettem, de azért vannak olyan dolgok, amelyek segítségemre vannak. Például az írás és az olvasás. 🙂

Pöszke nem várja az iskolát, nem is szeret beszélni róla, de amikor elsős barátjával, Danival mirejót kezd játszani, kiderül, mennyi mindenre használható az a tudás, amelyet az iskolapadban ülve szívnak magukba a gyerekek. S apránként megbarátkozik a gondolattal, hogy ősztől ő is iskolás lesz.

A két főszereplő, Pöszke és Dani a borítón

Érdekes játék a gyerekek szemével nézni, mire lehet jó az iskolában szerzett tudás, miért érdemes megtanulni olvasni, számolni, írni. Janikovszky Éva pedig nagy mestere volt annak, hogy betekintést engedjen a gyerekek lelkébe és fejébe, sőt eszünkbe juttatja azt is, hogyan gondolkodtunk mi magunk is gyerekként. Amikor az óvodakezdésre készültünk, nem hagyhattuk ki a Már óvodás vagyok című könyvét, s most, az iskola küszöbén ugyanígy alapműnek bizonyult számunkra a Már iskolás vagyok, amelyben az előző kötetben megismert gyerekekkel találkozunk újra – csak kicsit idősebb életkorban.

Olvass tovább →

Mint két tojás: a dakszliikrek

Végtelenül kedves és mosolyra derítő könyvet vettünk kezünkbe nemrég: Bertalan és Barnabás történetét. A kötet címe is ez: Bertalan és Barnabás. Ha még hozzáteszem, hogy az író Janikovszky Éva, ráadásul Réber László készítette a rajzokat, akkor talán nem is kell többet írnom, ez a szerzőpáros olyan klasszikusnak számít ma már, hogy nem is igényel bővebb kommentárt: nevük garancia arra, hogy remek gyermekkönyvet olvashatunk.

Szellemes, vidám, könnyed, bájos történet és kötet

Így is történt, de azért szeretnék mégis kicsit többet írni erről az alkotásról, mert megérdemli. 🙂

Olvass tovább →

Aki belelátott a gyerekek fejébe

Ez a cím akár félelmetesen is hangozhat, de semmilyen ijesztő dolog nem következik… 🙂 Egy olyan magyar írónőről szól ez a poszt, akinél jobban talán senki sem örökítette meg a gyerekek észjárását. Janikovszky Éva – merthogy róla van szó – egyes szám első személyben megírt gyerekkönyveit (csak néhány cím: Már megint, Akár hiszed, akár nem, Velem mindig történik valami, Te is tudod?) faltuk kisdiákként. Az iskolai könyvtárból sorra kölcsönöztük ki őket, szinte egymással versenyezve. Imádtam, az osztálytársaim is imádták. Még azok a fiúk is, akik amúgy nem voltak nagy könyvmolyok.

Emlékezetes írás emlékezetes illusztrációkkal

Ezek a kis kötetek kellemes olvasmányok voltak a betűk birodalmába lépő nebulóknak, hiszen viszonylag kevés a szöveg a sok kép mellett, nagyon szórakoztatóak, és könnyen belehelyezkedtünk a főszereplő gyerek lelkivilágába – hiszen „sorstársnak” éreztük. Mert gyerekként tényleg nem értettük, miért kell szót fogadni, milyen válaszokat várnak tőlünk a felnőttek a fura kérdéseikre, és úgy éreztük, mi egészen másmilyen felnőttek leszünk majd…

Olvass tovább →