A csillogó gyümölcsű almafa 2. rész

Manó eltette a sípot, majd elköszönt a varjútól, aki már röpült is a családjához. Erdővári Manó pedig folytatta útját, sokmérföldes bakancsával leküzdötte a távolságot, a hegyeket, völgyeket, folyókat. Elérkezett végül az Üveghegyhez, amelyen rendkívül nehezen lehetett átjutni, hiszen nevéhez hűen üvegből volt, az pedig rendkívül csúszott. Manó bakancsával szép óvatosan felkapaszkodott az oldalán, majd leereszkedett a másikon, ezúttal nem sok mérföldet haladva egyetlen lépéssel, hanem csupán aprókat araszolgatva. Sok időbe került, de kitartása, türelme révén épségben átjutott a túloldalra, onnan pedig már csak egy kőhajításnyira nőtt az égig érő bab. Hamar meg is találta a híres-neves növényt.

A bab száránál állva azonban megtorpant Erdővári Manó. Hiszen ez valóban az égig ér! Hogyan jut fel rá? Ilyen magasra lehetetlen felmászni, ráadásul veszélyes is. Ha véletlenül megbillen, könnyen leeshet és összetörheti magát. Bárcsak tudna repülni!

Olvass tovább →

A vadludak és az iránytű

Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

– Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

– Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 3. rész

Bálint óvatosan beszállt. Csodák csodája, befért az aprónak látszó szánba, sőt kifejezetten kényelmesnek találta.

– Ez hogy lehetséges? – kérdezte ámulva. – Csak nem mentem össze? – aggodalmaskodott.

– Egyáltalán nem – nevetett Anti, aki még mindig jóval kisebbnek tűnt nála. – Ez egy varázslatos szán – kacsintott rá. – Indulhatunk?

– Igen – felelte Bálint.

Anti megrántotta a gyeplőt, és a magasba emelkedtek. Bálint tátott szájjal nézett le. Látta odafentről a házukat, az utcát, a várost. Nagyon szép volt.

– Hová megyünk? – érdeklődött Antitól.

– A központba, ahol az időjárással foglalkoznak – hallatszott a manó válasza.

Hamarosan hegyek tűntek fel alattuk, gyorsan suhantak. A hegyek mögött városok, hó borította falvak, erdők. Majd újra hegyek. A távolban különös, csillogó épület rajzolódott ki.

– Az már a központ – mutatott rá Anti.

Egyre közelebb értek, s amikor a csodálatos szánnal leereszkedtek a földre, látták, hogy nagyon sokan nyüzsögnek az épület körül. Bálint Antihoz hasonló manókat pillantott meg, és piros ruhás gyerekek is felbukkantak a forgatagban. Különös karácsonyi vásárra emlékeztetett az egész.

Miután kiszálltak a szánból, gyalog indultak befelé. A tömeg miatt nehezen jutottak el odáig, de végül beléphettek az előcsarnokba, mely hatalmas volt. Rengeteg manó és jónéhány gyerek várakozott ott, s idegesnek látszó, áttetsző szárnyat viselő tündérek szaladgáltak ide-oda.

– Kik ők? – kérdezte Bálint.

– A tündérek, akik az időjárásért felelnek – válaszolta Anti. – De valami nagy baj lehet, mert még sohasem láttam őket ilyen idegesen futkosni.

Olvass tovább →

A húsvéti nyuszi naptára – 2. rész

Ment, mendegélt, míg egy erős sodrású, széles folyóhoz nem ért. Akárhogy meresztgette a szemét, nem látott sehol hidat.

– Hogy kelek át ezen a nagy vízen? – sóhajtott a nyuszi.

– Majd én segítek neked – hallatszott egy hang a közeli fáról. A nyuszi megfordult, és egy varjút vett észre.

A fényes fekete tollú madár a nyuszi mellé röppent.

– Ülj fel rám, kapaszkodj, és elviszlek egy darabig – mondta a varjú.

– Elbírsz engem? – aggodalmaskodott a nyuszi.

– Erős vagyok, ne félj! – jött a válasz.

Olvass tovább →