A csillogó gyümölcsű almafa 2. rész

Manó eltette a sípot, majd elköszönt a varjútól, aki már röpült is a családjához. Erdővári Manó pedig folytatta útját, sokmérföldes bakancsával leküzdötte a távolságot, a hegyeket, völgyeket, folyókat. Elérkezett végül az Üveghegyhez, amelyen rendkívül nehezen lehetett átjutni, hiszen nevéhez hűen üvegből volt, az pedig rendkívül csúszott. Manó bakancsával szép óvatosan felkapaszkodott az oldalán, majd leereszkedett a másikon, ezúttal nem sok mérföldet haladva egyetlen lépéssel, hanem csupán aprókat araszolgatva. Sok időbe került, de kitartása, türelme révén épségben átjutott a túloldalra, onnan pedig már csak egy kőhajításnyira nőtt az égig érő bab. Hamar meg is találta a híres-neves növényt.

A bab száránál állva azonban megtorpant Erdővári Manó. Hiszen ez valóban az égig ér! Hogyan jut fel rá? Ilyen magasra lehetetlen felmászni, ráadásul veszélyes is. Ha véletlenül megbillen, könnyen leeshet és összetörheti magát. Bárcsak tudna repülni!

Olvass tovább →

A csillogó gyümölcsű almafa 1. rész

Egy napon Erdővári Manó – szokásához híven – délutáni sétára indult az erdőben. Az őszi nap melegen sütött, csupán néhány bárányfelhő kószált az égen, a falevelek pedig ezernyi színben ragyogtak. Manó élvezte a sétát, és úgy döntött, ezúttal nem a jól ismert útvonalat választja, hanem a nagy tölgyfánál balra fordul. Arrafelé csak ritkán kószált.

Hamarosan olyan helyre érkezett, ahol korábban még soha nem járt. Érdekes, hogy voltak az erdőnek olyan részei, amelyeket még sosem látott! Hiszen annyi esztendeje élt már itt! De a sűrű rengeteg, amely otthont adott neki, valóban hatalmas volt.

Egy tisztáson csodálatosan szép almafára bukkant. A fa tele volt érett, piros almákkal. Önmagában ez ősszel egyáltalán nem lett volna meglepő, csakhogy ezek az almák hihetetlenül csillogtak is. Manó kicsit meghökkent a szokatlan látványon. Közelebb ment, és megpróbált megérinteni egyet a gyümölcsök közül, ám a fa arrébb húzta az ágát Manó keze elől. Manó megdöbbent, még nem tapasztalt ilyet. Újra a gyümölcsök felé nyúlt, az eredmény pedig most is ugyanaz volt: a fa elhúzta az ágát.

Olvass tovább →

A szép bárányfelhő titka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek bárányfelhőcske. Amolyan szép, fehér, göndör bárányfelhő – amilyenre először gondolnánk. Sokan megcsodálták az égen úszkáló felhőt, szabályos alakját, bodrait, sőt néhányan még le is fényképezték.

A kis bárányfelhő pedig csak úszott, úszott az égen, és miközben mások áhítattal bámulták, ő egyáltalán nem volt elégedett. Nem szeretett szép bárányfelhő lenni. Vágya szerint nagy, szürke viharfelhővé változott volna, villámlással, dörgéssel és jókora zuháréval. De hiába: ártalmatlan bárányfelhőként nemhogy dörögni és villámlani nem tudott, de egyetlen csepp vizet sem volt képes kifacsarni magából. Pedig de jó lenne egyszer – legalább csak egyetlenegyszer – jól megáztatni egy szántóföldet és kiesni magából minden örömet, bánatot, gondolatot!

Ahogy a bárányfelhő ezen törte a fejét és búslakodott, a szél észrevette, hogy lógatja az orrát.

– Mi a baj, komám? – érdeklődött.

A bárányfelhő elpanaszolta neki, hogy mennyire unalmas mindig ilyen szép, szelíd bárányfelhőnek lenni. Úgy kipróbálná már magát igazi viharfelhőként!

Olvass tovább →

Versbe bújtatott mesék Móricz tollából

Egyik nap azt kérte a fiam, rögtönözzek neki mesét fogmosás előtt, de annyira rövid idő állt rendelkezésünkre addig, hogy – szégyen, nem szégyen – már nem vállalkoztam rá, mert úgy éreztem, ilyen gyorsan nem tudok semmi értelmeset kanyarítani. Viszont felajánlottam neki, hogy mondok verset. Ennek az opciónak általában örülni szokott, mert szereti a költeményeket (természetesen a korának megfelelő alkotások közül választok), de ezúttal ellenállás volt a válasz. Nem akar verset, mesét szeretne. Ekkor gondoltam egyet, és lekaptam a polcról Móricz Zsigmond Állatmesék című könyvét, mely még gyerekkoromból maradt meg (az utóbbi években egyébként kiadták újra). E kötetben versben megírt mesék olvashatók. 🙂 Ebből választottam egy rövidebbet. Akkora sikert arattam vele, hogy lefekvés előtt is ebből a könyvből kellett felolvasnom. 🙂

Mókás történetek versben elmesélve

Olvass tovább →

Erdővári Manó és a síp 2. rész

– Tényleg? – nézett rá az öreg hitetlenkedve.

– Igen – bólintott Manó határozottan. – Nem viszem ki az erdőből a lámpát és a sípot, csupán a saját otthonomba költöztetem arra az időre, míg elutazol. S amíg felkészülsz az útra, itt maradok, hogy tanuljak tőled.

Az öreg felugrott a fotelből örömében.

– Megmutatok mindent! – kiáltotta, és Manó is elmosolyodott látva Éber apó lelkesedését.

A következő napokban Éber apó csomagolt, szervezett és Erdővári Manót tanította. Együtt simították el az erdő lakóinak ügyes-bajos dolgait. Csend és béke honolt a magas fák között, miközben a tavasz immár ereje teljében ontotta magából a jó időt, a vidámságot, az életet.

Egyik reggel Éber apó elköszönt és útnak indult. Erdővári Manó pedig fogta a lámpát, nyakába akasztotta a sípot, és átvette az erdőőri feladatokat. Otthon kitüntetett helyet keresett a különleges lámpának, és szakadatlanul leste, mikor van rá szükség. Hamarosan belátta, tényleg fárasztó ez a nemes feladat. Nem mehetett el sehová, hiszen bármikor történhetett valami, ami megjelent a lámpa fényében. Néha az éjszaka közepén, az ágyból kipattanva kellett mások segítségére sietnie. Szívesen tette, de azért nem volt könnyű a legszebb álmából felriadva munkához látnia…

Olvass tovább →

A vadludak és az iránytű

Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

– Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

– Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 4. rész

Télapó viszont egyáltalán nem ijedt meg a feladattól. Megkérte Antit és Bálintot, hogy hozzák be a szánból a szerszámosládáját. Bálint ismét meglepődött. Nahát, Télapó szerszámokat hord magával!

– Bármikor szüksége lehet rá – magyarázta Anti. – Néha a szánt kell javítani, vagy egy eltört játékot…

Visszafelé Bálint vihette a ládát, Antinak túl nagy lett volna. Kicsit nehéz volt, de Bálint nem bánta: büszkén fogta Télapó szerszámosládáját, megtisztelő feladatnak érezte.

Télapó megköszönte a segítségüket, majd szétcsavarozta az irányítóberendezés borítását. Hosszan nézelődött, kipróbált néhány gombot, hümmögött kicsit, majd újabb eszközöket kért a ládából. Bálint adogathatta neki.

Télapó megigazított pár kábelt, kicserélt egy rossznak látszó, elhasznált drótot, majd ránézett a tündérekre:

– Szerintem ennyi lehetett a baj. Kipróbáljátok, hogy jó-e?

A tündérek lelkesen serénykedni kezdtek a gép körül, kapcsolgatták a gombokat, lámpák villantak fel.

– Valami még nem jó – csóválták a fejüket a tündérek.

Télapó gondterhelt arccal nézegette tovább az irányítóberendezést, majd újra a szerszámaihoz nyúlt. Megerősített néhány csavart, megigazította a kábeleket.

– Innen mintha hiányozna valami – mormogta Télapó elgondolkodva. – Anti, bekukkantanál a gép alá?

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 3. rész

Bálint óvatosan beszállt. Csodák csodája, befért az aprónak látszó szánba, sőt kifejezetten kényelmesnek találta.

– Ez hogy lehetséges? – kérdezte ámulva. – Csak nem mentem össze? – aggodalmaskodott.

– Egyáltalán nem – nevetett Anti, aki még mindig jóval kisebbnek tűnt nála. – Ez egy varázslatos szán – kacsintott rá. – Indulhatunk?

– Igen – felelte Bálint.

Anti megrántotta a gyeplőt, és a magasba emelkedtek. Bálint tátott szájjal nézett le. Látta odafentről a házukat, az utcát, a várost. Nagyon szép volt.

– Hová megyünk? – érdeklődött Antitól.

– A központba, ahol az időjárással foglalkoznak – hallatszott a manó válasza.

Hamarosan hegyek tűntek fel alattuk, gyorsan suhantak. A hegyek mögött városok, hó borította falvak, erdők. Majd újra hegyek. A távolban különös, csillogó épület rajzolódott ki.

– Az már a központ – mutatott rá Anti.

Egyre közelebb értek, s amikor a csodálatos szánnal leereszkedtek a földre, látták, hogy nagyon sokan nyüzsögnek az épület körül. Bálint Antihoz hasonló manókat pillantott meg, és piros ruhás gyerekek is felbukkantak a forgatagban. Különös karácsonyi vásárra emlékeztetett az egész.

Miután kiszálltak a szánból, gyalog indultak befelé. A tömeg miatt nehezen jutottak el odáig, de végül beléphettek az előcsarnokba, mely hatalmas volt. Rengeteg manó és jónéhány gyerek várakozott ott, s idegesnek látszó, áttetsző szárnyat viselő tündérek szaladgáltak ide-oda.

– Kik ők? – kérdezte Bálint.

– A tündérek, akik az időjárásért felelnek – válaszolta Anti. – De valami nagy baj lehet, mert még sohasem láttam őket ilyen idegesen futkosni.

Olvass tovább →

Karácsonyi mese 2. rész

De mondhatott anya bármit, Bálint csalódott volt. Annak sem örült volna, ha apa csak egyetlen órával később érkezik, hiszen annyival is kevesebb időt tölthetnek együtt. Nemhogy napokkal később…

Törte a fejét, vajon mit lehetne kitalálni, amire nem gondoltak a felnőttek, és ami segíthetne…

Még azt is alig hallotta meg a nagy töprengésben, hogy anya ebédelni hívja. Így eltelt a délelőtt? – csodálkozott magában.

Ebéd után anya mesét olvasott neki, majd lefekvéshez készülődött Bálint. Amikor anya elköszönt, és álompuszit nyomott az arcára, odasúgta még:

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Apa nemsokára hazaér.

Bálint bólintott, de utána sokáig forgolódott az ágyban. Nehezen, de végül csak elaludt. Álmában nagy pelyhekben hullt a hó. Arra ébredt fel, hogy valaki finoman köhintett. Először arra gondolt, hogy anya volt az, de nem látta őt a szobában. Talán álmodta az egészet? Ám ekkor újra hallotta a finom kis köhintést. Ki lehetett az?

Bálint megijedt, és miközben körbenézett a szobán, a biztonság kedvéért a nyakáig húzta a takaróját.

– Ne félj – mondta egy szelíd hang az ablak felől.

Bálint odanézett. Egy fura kis alakot látott az ablakpárkányon. Pontosan nem tudta kivenni, mi lehet az, hiszen félhomály uralkodott a szobában. A kis alak leugrott a szőnyegre, és közelebb jött az ágyhoz.

Ahogy a figura közelebb ért, Bálint előtt egyre több részlet rajzolódott ki. Az ismeretlen hosszú, hegyes, piros sapkát viselt. Pulóvere, nadrágja ugyancsak piros volt, cipője és öve zöld színben pompázott. Sokkal kisebb volt a gyerekeknél is.

Olvass tovább →

Lepasszoltam a labdát: most mesélj te!

Mi történik, ha anyának megfájdul a torka és elmegy a hangja? Nos, akkor este kivételesen apa olvas fel mesét – legalábbis nálunk ez a helyzet. De mi lesz a törölközés közben esedékes fejből meséléssel, ami annyira anya specialitása, hogy apa nem szívesen vállalkozik rá (ha mégis muszáj, inkább énekel helyette)?

Nos, pontosan így jártam a napokban. Annyira berekedtem, hogy nem tudtam folyamatosan beszélni, így hiába kért a kisfiam, hogy meséljek… De csak nem szerettem volna csalódást okozni neki és mese nélkül hagyni. Hogy mit tettem? Azt javasoltam a négy és fél éves gyermekemnek, most mondjon ő mesét.

Olvass tovább →