Élt egyszer egy szép szál fenyőfa. Nagyon jó helye volt, sok-sok napfényt és vizet kapott, gyökereivel pedig tápanyagban gazdag talajban kapaszkodhatott meg. Nem is szenvedett soha semmiben hiányt, nem csoda, hogy olyan szép magasra nőtt. Még a jó társaságra sem lehetett panasza, ugyanis remekül kijött szomszédaival: az öreg tölgyfával és a mindig vidám platánnal.
Egyszer mégis furcsa vágy támadt lelkében: szeretett volna világot látni. Merőben szokatlan álom egy fától, hiszen a növények ugyanazon a helyen szokták leélni az életüket, ahová születtek, nem mozdulva sehová.
A mi fenyőnk viszont úgy döntött, éppen itt az ideje, hogy útnak eredjen. A tölgyfa és a platán elképedve nézték, ahogy szomszédjuk egyszer csak elköszön tőlük, majd kihúzza hatalmas gyökérzetét a földből, és döcögve elindul, óvatosan lépkedve sáros gyökerein. Sétáló fenyőfa! Még soha senki nem látott ilyen csodát!
