Élt a mezőn egy szöcske, aki nagyon szeretett ugrálni, lehetőleg minél nagyobbat. Annyit gyakorolt, hogy hamarosan átugrotta a virágokat, majd a bokrokat, sőt egy-egy fiatal facsemetével is megpróbálkozott. Ahogy egyre ügyesebbé vált, mindenkivel versenyezni akart, hogy bebizonyítsa: ő a legjobb ugró szerte a környéken. Össze akarta magát mérni a teknőssel, a legyekkel, a katicabogarakkal, az egerekkel, egyszer még egy kóbor macskával is. De senki nem akart versenybe szállni vele, sőt az állatok kerülni kezdték, mert bosszantotta őket az állandó dicsekvés. Hiszen a szöcske mást sem csinált egész nap, csak ugrált meg dicsekedett.
– Nézd, mekkorát tudok ugrani! Ugye, milyen hatalmasat? Te tudsz ekkorát ugrani? Ugye nem? Én vagyok a földkerekség legjobb ugrója! – hetvenkedett folyamatosan.
Egy szép nyári napon a szöcske a tóparton pihent, s amikor meglátta a békát, aki ott ugrándozott, odaszólt neki:
– Látom, ügyesen ugrálsz, de biztosan nem tudod átugrani az egész tavat!
– Miért, te át tudod? – kérdezett vissza a béka kissé meghökkenve.