Világjáró fenyőfa

Élt egyszer egy szép szál fenyőfa. Nagyon jó helye volt, sok-sok napfényt és vizet kapott, gyökereivel pedig tápanyagban gazdag talajban kapaszkodhatott meg. Nem is szenvedett soha semmiben hiányt, nem csoda, hogy olyan szép magasra nőtt. Még a jó társaságra sem lehetett panasza, ugyanis remekül kijött szomszédaival: az öreg tölgyfával és a mindig vidám platánnal.

Egyszer mégis furcsa vágy támadt lelkében: szeretett volna világot látni. Merőben szokatlan álom egy fától, hiszen a növények ugyanazon a helyen szokták leélni az életüket, ahová születtek, nem mozdulva sehová.

A mi fenyőnk viszont úgy döntött, éppen itt az ideje, hogy útnak eredjen. A tölgyfa és a platán elképedve nézték, ahogy szomszédjuk egyszer csak elköszön tőlük, majd kihúzza hatalmas gyökérzetét a földből, és döcögve elindul, óvatosan lépkedve sáros gyökerein. Sétáló fenyőfa! Még soha senki nem látott ilyen csodát!

A fenyő lassan átballagott a közeli réten, aztán a szántóföldön, áthaladt egy úttesten, ahol csaknem balesetet okozott, hiszen az emberek meglepetésükben nem győztek fékezni. A fenyőfa nemsokára egy város közelébe ért, ám ekkorra már több tévéstáb, rengeteg fotós és néhány rendőr is megjelent. A teteje körül pedig egy helikopter körözött. Senki nem értette, hogyan indulhatott el egy fa, és azt sem tudták, mit akar.

A fenyőfa nem szeretett volna semmi különöset, csak minél többet látni a világból. Megcsodált mindent, amit útközben látott, a szélben hajlongó gabonát, az autókat, az embereket, sőt a fent köröző helikoptert is. Még soha nem találkozott ilyen furcsa, zajos madárral! A városban hatalmas riadalmat keltett, de észre sem vette: a szebbnél szebb épületeket bámulta.

Amikor elhagyta a várost, már egészen nagy csapat ember kísérte, és feltűnt neki is a nyüzsgés, de nem értette az okát. Amikor egy erdőbe ért, elmaradtak kísérői: a zúgó helikopter, valamint a kattogó masinák és jókora kamerák mögé bújó emberek. Voltak viszont fák, akik meglepetten hajoltak utána. Némelyik meg is kérdezte, mit csinál, ő pedig elmagyarázta, hogy világot lát.

Élvezte az utat, de estére elfáradt. Nem könnyű ám egy ilyen hatalmas törzset mozgatni! Ekkorra már a tájat is megunta. Ugyanaz ismétlődött újra meg újra: rétek, szántóföldek, erdők, városok és mindenhol rengeteg ember. Éhes volt, szomjas, de ahhoz, hogy vízhez és tápanyaghoz juthasson, ismét gyökeret kellett eresztenie. Hol tegye? Egyik helyet sem talált elég jónak, valami mindenhol hiányzott. Valami kedves, megszokott…

Hirtelen ráébredt: mégiscsak otthon a legjobb, ahol minden és mindenki ismerős. Hazamegyek – döntötte el, és már meg is fordult. Az őt követő emberek megtorpantak, majd újfent a nyomába szegődtek. A fenyőfa öles léptekkel ment, sőt rohant. Alig várta, hogy otthon legyen. A kíváncsi emberek lemaradtak, még a helikopter sem bírta követni.

Amikor megpillantotta ámuló szomszédait, a fenyőfa boldogan felsóhajtott. Megérkezett! Megpróbálta elfoglalni üresen árválkodó helyét, de hiába telepedett bele megszokott gödrébe, a földet nem tudta visszaszórni a gyökereire. A tölgyfa és a platán összekacsintottak, majd füttyentettek egy éleset. A hangra tucatnyi mókus szaladt össze, akik mind a fenyő segítségére siettek. Gyorsan összehúzták a szétszóródott földet, és beterítették vele a fenyő talajba kapaszkodó gyökereit. Amikor elkészültek, farkincájukkal még fel is sepertek. Néhány perc múlva már nyoma sem volt a fenyő különleges kalandjának, a környékre érkező emberek hiába keresték a világjáró fát, nem találták többé. A mókusok szépen elrendezték a terepet, semmi sem árulkodott arról, hogy a fenyő elmozdult.

– Na és mit láttál? – faggatózott a tölgy és a platán, miután a fenyő mindenkinek megköszönte a segítséget.

– Sok mindent – mosolygott a világlátott fa, majd mesélt rétekről, szántóföldekről, erdőkről, utakról, autókról, sok-sok emberről, zúgó gépmadárról.

– S miért jöttél vissza? – kérdezte a tölgy.

– Éhes és szomjas voltam, és rájöttem, hogy itt érzem magam a legjobban – válaszolta őszintén a fenyő, s közben mohón szívta magába a talajból a vizet és a tápanyagokat. – Nem akartam máshol gyökeret verni – tette hozzá.

– Jó, hogy visszajöttél – nevetett rá a platán, és a mókusok meg a közeli növények helyeseltek.

Ekkor elzúgott fölöttük a helikopter. Még mindig a kóbor fenyőfát keresték az emberek. Hamarosan azonban elült a zaj, és eltűntek a kíváncsiskodók. Újra csend és nyugalom telepedett a tájra.