Nádasi Krisztina: A tengelic

/ Üveges Szilvia

A burkus király birodalmán innen, a talján hercegségtől s északra, volt egyszer egy különleges ország, magas bércek közé zárva, oly magasak közé, hogy oda emberfia be nem juthatott, még sárkányháton sem.

A völgyben gyümölcsfák nőttek – színpompás virágot hozó meggyek, kajszik, szilvák, imhol egy dió s mandula. A fák boldog békességben nőttek, egymással megállapodva, melyikük hol nő, éspedig mekkorára. Köztük csermelyek kanyarogtak, s akadt egy tó is, épp ennek a szélén nőtt a legbokrétásabb virágzatú, patyolatfehéren tavaszt váró cseresznyefa, s ennek tetejében élt a mézik királya teljes udvartartásával és negyvenkilenc gyermekével. Boldogan és vidáman éltek, a fiatalok naphosszat játszottak – a királyi gyermekek a nem előkelő származású mézikkel is szóba álltak –, az állatokkal pedig különösen jó viszonyt ápoltak, felettébb a mókusokkal, a felnőttek meg pipáztak s adomákat meséltek egymásnak. #leírás róluk?

– Volt ám egyszer egy szörnyeteg, aki bejutott valaha az országunkba – mesélte épp egy öreg mézi, aranysárga, hosszú szakállú. – Megjelent az égen teljes családjával, átszakították a felhőket, és pont ott a túlparton csaptak le, ni – s pipájával mutatott előre.

A legnagyobb királyfi épp ott lábatlankodott mellette.

– Mindig is tudni akartam, mi van a tó túloldalán – mondta.

– Hjaj, fiam – válaszolta az öreg, s ebben minden benne volt. Magócs – mert így hívták az ifjú királyfit – betéve tudta a leckét: hogy az ő szárnyaik túl gyengék és vékonyak, a tavon nem kelhetnek át, mert túl széles, s ahhoz meg túl nagy, hogy egy élet alatt körbekerüljék, hiába élnek a mézik 153 évig.

Magócsnak a veteményese gondozása jelentette a legnagyobb örömet

Magócs szomorkodva bandukolt tovább. A cseresznyefa egyik eldugott ágabogában nevelt kertecskéjéhez ment, a veteményes gondozása jelentette neki a legnagyobb örömet. Az ágról lelógó gömbházikójában a magok közt válogatott, amikor apjaura betoppant hozzá.

– Jaj, fiam, Magócs, hát megint itt magányodban tengődsz. Feleséget kellene már találnod s átvenned tőlem a kormányzás feladatát – sóhajtott.

Magócs szomorúan felelte ugyanazt, amit mindig:

– Egyik kisasszony bolondosabb, mint a másik, egyikük sem királynénak való. Tegye meg apám királyfinak Bojtor öcsémet, ő a semmittevéshez is jobban ért!

Ezzel a királynak is egyet kellett értenie. Földjük mindent megadott nekik, dolgoznia senkinek sem kellett, még ő maga sem értette fiát, miért bajlódik a veteményessel, amikor a mézi, ha éhes, csupán odaszáll egy fához, s lakmározik terméséből. Ott is hagyta fiát. Magócs meg gondolkodott magában. Milyen szörnyetegek érkezhettek a túlpartra? Honnan? Hogyan keltek át a mondabeli hegygerincen?

Olvass tovább →

Vendégszerző a blogon

/ Üveges Szilvia

Régen jelentkeztem bejegyzéssel, csaknem két hónapja, de olyan sűrű volt az elmúlt pár hetem, hogy a blogra sajnos nem jutott időm. Most viszont ismét az olvasnivalók közé csapunk, nem is akármivel! Gyönyörű tündérmese következik a posztok sorában, a honlap történetében először vendégszerző tollából (vagy klaviatúrájából). Mesekönyvem szerkesztője, Nádasi Krisztina írta ezt az álomszerű helyre kalauzoló és végtelenül bájos történetet egy királyfi és egy királylány találkozásáról és szerelméről. Fogadjátok, olvassátok szeretettel!

Kiruccanás a krimik világába

/ Üveges Szilvia

Nem tudom, említettem-e már, hogy bár elsősorban gyerekeknek szeretek írni, de olykor szívesen kipróbálok más műfajokat is. Most olyasmi következik a blogon, ami még nem fordult elő: felnőtteknek szóló olvasmányt ajánlok. 🙂

Írói gyakorlatnak indult egy szép nyári estén, s néhány hónappal később e-könyv lett belőle. Írótársakkal közösen, egymásnak adva a történet fonalát kriminovellákat írtunk, s kilenc rövid, nyomozós sztori született belőle. Izgalmas kihívás és remek mulatság volt. Jómagam még soha nem írtam korábban bűnügyi történetet, sőt bevallom, ilyen jellegű filmeket és filmsorozatokat sem szoktam nézni… Megküzdöttem a feladattal, de néha ki kell lépni a komfortzónából, mert így lehet fejlődni és a kreativitást fejleszteni. Annyira belejöttem a dologba, hogy pár hét múlva önállóan is írtam egy kriminovellát, szintén írói gyakorlatként.

Könnyed szórakozás a bűnügyi történetek kedvelőinek

Szerkesztőnk, Nádasi Krisz gondolt egyet, és e-könyvbe rendezte a koprodukcióban alkotott novellákat. Hogy kereken tíz írást tartalmazzon a kiadvány, elkérte az utóbb született írásomat is. 🙂 Ebben a blogcikkben megírta, hogyan jött létre a kötet, és hol kapható. Többek között a Bookline-nál, a Líránál és a Librinél is megrendelhető.

Fogadjátok szeretettel, olvassátok, nyomozzatok velünk, és szórakozzatok olyan jól, mint mi megírás és aztán olvasás-hallgatás közben! 🙂

Olvass tovább →

Klasszikusok mai gyerekeknek?

/ Üveges Szilvia

Milyen jelző jut eszedbe a klasszikus könyv kifejezésről? Nem lepődnék meg, ha ezeket mondanád: nehézkes, kötelező, bonyolult, sőt elavult. S még esetleg azt is hozzátennéd, hogy annyi izgalmas, könnyen olvasható gyerekkönyv és ifjúsági regény létezik, nem szívesen traktálod a gyereket régi, nehezen emészthető olvasmányokkal, nehogy elveszítse a kedvét.

Nálunk megvan a helye a klasszikusnak és a modernnek. Nem mondok le arról, hogy a gyermekemet megismertessem régen született, alapművé nemesedett történetekkel. Ezeket jellemzően én olvasom fel esti mese gyanánt. Ilyenkor egyébként gyakran magam is rácsodálkozom, hogy a klasszikus nem véletlenül vált klasszikussá. Szuper történetek, csodálatos karakterek köszönnek vissza az oldalakról. A cselekmény általában kevésbé pörgős, mint a mai alkotásokban, de unatkozni nem szoktunk. Tényleg nem. Viszont sokszor kimondottan jólesik kicsit lassítani, lassulni, pláne az esti alvás előtt.

Így, hogy én olvasom fel a könyveket, a gyermekemnek lehetősége van megkérdezni, ami nem világos számára: egy ma már ismeretlen szokás vagy archaikus szó, érdeklődhet arról a századokkal ezelőtti korszakról, amelyikről a kötet szól. (Például A koppányi aga testamentumánál.) Ezzel szinte észrevétlenül bővül a szókincse és az ismeretei tárháza. S én is ellenőrizhetem, mindent megért-e, amit hall. Így kevésbé ijesztő egy régi, vaskos mű, ellenben remek közös szórakozás és minőségi együtt töltött idő. 🙂

Esténként mostanában a Nemo kapitányt olvassuk – együtt

Olvass tovább →

Mielőtt az új esztendőbe lépünk…

/ Üveges Szilvia

Megint elszaladt egy esztendő, odakint durrognak a tűzijátékok, én pedig ismét összegzést írok a mögöttünk hagyott tizenkét hónapról. 🙂 Idén – a korábbiakhoz képest – sok klasszikus, valamint néhány modern olvasmányt ajánlottam Nektek és főleg a tíz év körüli korosztálynak. Olvashattatok – két részletben – mesét a pók csodálatosan kidolgozott, majd szétrombolt hálójáról, s az adventi történetünk sem maradt el: ebben az évben egy iskolát váltó kislány volt a főszereplő.

Huszonhárom új bejegyzés került az Olvass mesét! blogra 2023-ban – ez a huszonnegyedik írás. 🙂 Zöme könyv- és olvasmányajánló, és összesen hét posztban jelent meg mese, illetve meserészlet.

Szépen fogyott a 2021-ben napvilágot látott, A kíváncsi kiscica kalandjai című kötetem – a példányok háromnegyede már gazdára talált, így aki még szeretne belőle, annak jövőre mindenképpen érdemes lesz megrendelnie, nehogy hoppon maradjon. 🙂

S hogy melyek voltak 2023-ban a kedvenc könyveink? Némi fejtörést okozott a toplista összeállítása, de végül sikerült.

Olvass tovább →

Kaland és szerelem a török korban

/ Üveges Szilvia

Amikor néhány hete a kollégáimnak említettem, hogy esténként A koppányi aga testamentumát olvasom fel a tíz és fél éves fiamnak – esti mese gyanánt –, elképedt szörnyülködés volt a reakció. Vajon miért gondolják úgy az emberek, hogy a klasszikusok csak unalmas és nehéz olvasmányok lehetnek?

Fekete István regényéről ugyanis sok minden elmondható, de épp ez a két dolog – hogy unalmas és nehezen emészthető lenne – egyáltalán nem. Pár hónapja ajándékba kapta a gyermekem ezt a kötetet, és ő kérte ősszel, hogy olvassuk el (vagyis olvassam fel neki). Én pedig természetesen örömmel eleget tettem e kérésnek. Már csak azért is, mert jómagam is kíváncsi voltam a könyvre, hiszen még soha nem olvastam, csak az évtizedekkel ezelőtt készült filmet láttam, azt sem mostanában. (Gyerekkoromban Fekete István művei közül a Tüskevárral és annak folytatásával, a Téli berekkel találkoztam könyv formájában; annak ellenére is kedveltem és többször olvastam őket, hogy tízéves lányként kissé fiúsnak találtam. 🙂 )

A borító egyszerűen jelzi a regényben felidézett korszakot

A koppányi aga testamentuma a török korszakban játszódik, izgalmas kalandokban nincs hiány. Pörgős, fordulatos, meglepően modern regényről van szó, egyetlen percig sem unatkoztunk – egyikünk sem. A regény nyelvezete is huszadik századi, a párbeszédek stílusa pedig csak annyiban archaikus, hogy felidézze az ötszáz évvel ezelőtti kort, de ne nehezítse a ma emberének a cselekmény követését. Egy-két ismeretlen szóba – például egy-egy eszköz megnevezésébe – természetesen belefutottunk, de ezek csak rövid magyarázataim erejéig akasztották meg az olvasást. A leírások színesek, szagosak, a Balaton déli vidékét rajzolják elénk, s eszünkbe sem jutott ráunni, igaz, emlékezetem szerint sehol sem túlságosan hosszúak.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 5. rész

/ Üveges Szilvia

Egyik osztálytársa – az alacsony, barna hajú Vásári Gréta – állt előtte. Nem tűnt veszedelmesnek, de Betti elkerekedett szemmel nézett rá, és rémülten találgatta, mit akarhat tőle. Eddig sosem beszéltek egymással.

– Nincs kedved beszállni a játékunkba? Ország-városozunk fejben. Hárman szoktunk játszani, de Minerva beteg, és ketten nem olyan izgalmas.

Betti elpirult, aztán elsápadt, végül dadogva szólalt meg.

– Én… izé… szívesen… csak a könyvtár…

– Könyvtárba kell menned?

Betti tétovázott egy pillanatig. Mi történik, ha most nem megy le, hanem a lányokkal játszik? Semmi. Majd megy a következő szünetben. A könyvek megvárják. Ildikó néni is.

– Tulajdonképpen nem muszáj – bökte ki.

– Akkor játszol velünk?

– Igen, szívesen.

– Szuper! – lelkesedett Gréta. – Mindig olyan gyorsan elrobogsz, ha kicsengetnek, az előző szünetben sem értelek utol. Most sikerült, de tartottam attól, hogy nemet mondasz.

Betti hamar beletanult a játékba, és remekül érezte magát Grétáékkal. A következő órán már azért várta a szünetet, hogy újra a lányokkal lehessen.

A könyvtárba csak az utolsó óra után kopogott be, bízva abban, hogy Ildikó néni talán még bent lesz. Szerencséje volt.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 4. rész

/ Üveges Szilvia

A következő hét közepén nyilvánította gyógyultnak a gyermekorvos; már csak öt napot kellett iskolába mennie ebben az évben.

Betti szokatlan módon alig várta, hogy másnap reggel indulhasson. Mielőbb meg akarta lepni a könyvtárosnőt az üzenetével. Azóta többször átírta köszönetét; a fogalmazással elégedett volt, de mindig szebb betűkkel akarta papírra vetni, mint ahogyan legutóbb sikerült. Végül már igazi gyöngybetűk sorakoztak a lapon, és a mindannyiszor átrajzolt angyalka is egyre csinosabb lett.

A könyvtárban a vidám karácsonyi dekorációt fahéjillat lengte be, amikor az első szünetben belépett. Az íróasztal sarkán ezúttal csak két manó lógatta a lábát, a harmadik az ablakpárkányon ült. Úgy tűnik, Ildikó néni ide-oda rakosgatja őket.

– Visszatért a legszorgosabb olvasóm – üdvözölte a könyvtárosnő kedvesen.

Betti visszaadta a kikölcsönzött köteteket, természetesen mindet kiolvasta betegsége idején. Sokat gondolkodott azon, hogy az üzenetet e könyvek egyikébe csúsztassa-e, de attól tartott, véletlenül valaki más találja meg. Nem mintha abból bármi baj származna, hiszen még az sem derülne ki, ki csempészte oda, Betti ugyanis nem írta rá nevét a papírra. De mindenképpen azt szerette volna, hogy a címzett kezébe kerüljön az köszönete.

Ildikó néni visszavette a könyveket, majd suttogva szólalt meg.

– Képzeld, mi történt velem a múlt héten, amíg beteg voltál. Kaptam egy nagyon kedves üzenetet, és azóta sem tudom, kitől. Itt várt az asztalomon egyik reggel. Nem is értem, hogyan kerülhetett ide, hiszen a könyvtár zárva volt, nem járhatott itt senki éjszaka.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 3. rész

/ Üveges Szilvia

Betti bólintott. Ha hazaérnek, majd megcsinálja a cetlit, nem kerül sok időbe. Kivágja a papírt, ráírja a szöveget, esetleg rajzol mellé valami egyszerű ünnepi motívumot. Így mindkét program belefér a délutánjába.

Az órák azonban szinte észrevétlenül elrepültek a csillogó-villogó forgatagban. A ragyogó fények díszbe öltöztették a csupasz fákat és a szürke lámpaoszlopokat. A főtéren hatalmas, pompás karácsonyfa terpeszkedett, a körülötte elhelyezett hangszórókból lágy ünnepi muzsika szólt, finoman körülfolyva a sokaságot. Kézművesek kínálgatták szebbnél szebb portékáikat, a levegőben hol kürtőskalács, hol kenyérlángos illata úszott.

Betti megcsodálta a levegőbe függesztett, ledes angyalkákat, az életnagyságú betlehemet és a százéves épületek izzósorral kiemelt szépségét. Tetszettek neki az egyik pulton kipakolt színes, hagyományőrző mézeskalácsok, és hosszan elácsorgott egy antikvárium standja előtt, ahol régi kötetek várakoztak új gazdájukra. Kiválasztott egy csíkos könyvet, Janikovszky Éva Szalmalángját, és a zsebpénzéből megvásárolta magának. A szappanosnál finom gyümölcsillatút kért, majd jóízűen elkortyolta a meleg teát, mely átmelegítette testét-lelkét.

Most először Betti szépnek látta a várost, és jól érezte magát itt. Az otthoni adventi kirakodóvásár és ünnepi hangulat sokkal szerényebb volt, miként a település is. Otthon… Még mindig így gondolt szülővárosára, ahol élete első tíz esztendejét töltötte, pedig már hónapok óta itt lakott. Talán egyszer ezt is otthonának tekinti majd? Ez egyelőre elképzelhetetlennek tűnt számára.

Gyorsan elhessegette magától a keserédes nosztalgiát, és engedte, hogy a varázslatos adventi légkör beszippantsa.

Olvass tovább →

Adventi üzenetek 2. rész

/ Üveges Szilvia

– Még nem döntöttem el, melyik legyen. A következő szünetben visszajövök.

Ez utóbbit mondania sem kellett volna, Ildikó néni számíthatott rá, hiszen csaknem az összes tízpercet a könyvtárban töltötte az utóbbi hetekben.

Soha ilyen hosszúnak és unalmasnak nem érzékelt tanórát, mint most, pedig nem is matek volt. Ahogy kicsengettek, levágtatott a könyvtárba. Visszatért a téli mesekönyves polchoz, de hiába keresgélt, nem látta azt a kötetet, amelyik alatt a cetli hevert. Több könyvet is kihúzott, de hiába. Talán nem jól emlékszik, nem az volt a címe. Kissé csüggedten vette tudomásul, hogy nincs meg a különös felirat.

– Biztosan nem nekem szánták – motyogta Betti.

– Tessék? – kérdezte Ildikó néni, aki még mindig a helyiség dekorálásával foglalatoskodott.

– Izé, nem emlékszem, melyik könyvet nézegettem korábban.

– Segítsek?

– Nem szükséges, köszönöm.

Betti megvonta a vállát, és ismét belevetette magát a következő olvasmány kiválasztásába. Több könyvbe belelapozott, végül egy kék borítójú, hóeséses varázslatot ígérő meseregény mellett tette le a voksát.

Helyet foglalt az ablak melletti széken, és pillanatok alatt belefeledkezett a mese világába, még Ildikó néni matatása sem vonta el a figyelmét.

A következő szünetben – követve szokását – visszament a könyvtárba, hogy folytassa a történetet. Ildikó néni időközben kirakta az összes karácsonyi díszt, éppen az üres dobozt süllyesztette el az egyik zárt szekrénybe. Az egyébként is zsúfolt szoba könyvekkel díszített karácsonyfához hasonlított, Bettinek legalábbis ez jutott róla eszébe.

Nem bánta. A könyveket és a karácsonyt egyaránt szerette, a kettő együtt csak még jobb lehet.

Visszahuppant a helyére, kinyitotta a negyvenöt perce letett regényt, és folytatta az olvasást. Amikor az oldal aljára ért, és lapozott, az ölébe hullott egy papírdarab.

Olvass tovább →