A kis csiga egyik délután észrevette, hogy elfogyott otthon a ropi. Nagyon szerette a ropit! Nem teketóriázott sokat, elindult a boltba.

Igen ám, de a bolt a forgalmas főút túloldalán volt, s ezen az úttesten soha nem könnyű átkelni. A csiga azonban nem ijedt meg a feladattól. Átmászott az árkon, majd megállt az útpadkán. Szétnézett, ahogyan az anyukája tanította: előbb balra, aztán jobbra fordította a fejét. Mindkét irányból jöttek az autók.

– Egyszer csak elfogynak – bizakodott a csiga, és türelmesen várt.

De a járművek csak jöttek és mentek. Néha előfordult, hogy hosszabb ideig nem érkezett semmi se balról, se jobbról, de a csiga nem mert átmenni. Mivel alacsony termetű volt, nem látott el messzire, nem tudta, mikor bukkan fel a következő kocsi. Mivel pedig lassan mozog, nem tud elszaladni vagy elugrani, ha meglepetésszerűen előkerül egy újabb autó, busz vagy netán kamion.

Sokáig várakozott, végül pityeregni kezdett.

– Soha nem jutok át ezen az úton – sírdogálta. – Így nem tudok elmenni a boltba, és nem lesz ropim.

Ekkor egy veréb ereszkedett le mellé – a madárka meghallotta a csiga sírását.

– Mi a baj? Segíthetek? – kérdezte barátságosan.

A csiga elpanaszolta neki, hogy nem mer elindulni az úton, mert nem látja, a távolban közeledik-e valami.

– A magasba emelkedve én jól látok egészen messzire is. Szólok, ha mehetsz – ajánlotta a veréb.

– Tényleg? – derült fel a csiga arca. – Csak ne felejtsd el, hogy én nagyon lassan haladok.

– Tudom – válaszolta a veréb. – Ne aggódj, vigyázok rád!

A veréb felemelkedett, és a csiga fölött körözgetve figyelte az úttestet. Sokáig kellett lesniük a megfelelő pillanatot, de aztán egyszer csak a veréb elkiáltotta magát:

– Most indulhatsz!

A csiga útnak eredt, igyekezett, amennyire csak bírt, és épségben átért a túloldalra.

– Nagyon köszönöm – hálálkodott utána. – A környéken leszel később is? Jól jönne a segítség visszafelé is.

– Itt leszek, nincs semmi dolgom – válaszolta a veréb. – Nagyon szívesen segítek akkor is – tette hozzá.

A csiga hamarosan megérkezett a boltba, ahol két csomag ropit vett. Kifizette, majd sietett hazafelé, hiszen nem akarta, hogy rásötétedjen. Amikor a forgalmas főúthoz ért, megtorpant. Vajon itt van még a veréb? Kisvártatva feltűnt a madár, aki ismét készségesen segített.

– Köszönöm – mondta a csiga, miután újra leküzdötte az úttest jelentette akadályt. Majd átnyújtotta az egyik csomag ropit. – Tessék, ezt neked hoztam.

– Szívesen tettem, nem ajándékért – csóválta meg fejét a veréb.

– Tudom, de arra gondoltam, hogy ropizhatnánk együtt! Ugye, te is szereted a ropit? – kérdezte a csiga.

A veréb elnevette magát.

– Persze, hogy szeretem. Köszönöm – válaszolta.

Az újdonsült cimborák a zajos út mellől visszavonultak az erdő békés csendjébe, hogy közösen falatozzanak.