Élt a mezőn egy szöcske, aki nagyon szeretett ugrálni, lehetőleg minél nagyobbat. Annyit gyakorolt, hogy hamarosan átugrotta a virágokat, majd a bokrokat, sőt egy-egy fiatal facsemetével is megpróbálkozott. Ahogy egyre ügyesebbé vált, mindenkivel versenyezni akart, hogy bebizonyítsa: ő a legjobb ugró szerte a környéken. Össze akarta magát mérni a teknőssel, a legyekkel, a katicabogarakkal, az egerekkel, egyszer még egy kóbor macskával is. De senki nem akart versenybe szállni vele, sőt az állatok kerülni kezdték, mert bosszantotta őket az állandó dicsekvés. Hiszen a szöcske mást sem csinált egész nap, csak ugrált meg dicsekedett.

– Nézd, mekkorát tudok ugrani! Ugye, milyen hatalmasat? Te tudsz ekkorát ugrani? Ugye nem? Én vagyok a földkerekség legjobb ugrója! – hetvenkedett folyamatosan.

Egy szép nyári napon a szöcske a tóparton pihent, s amikor meglátta a békát, aki ott ugrándozott, odaszólt neki:

– Látom, ügyesen ugrálsz, de biztosan nem tudod átugrani az egész tavat!

– Miért, te át tudod? – kérdezett vissza a béka kissé meghökkenve.

– Persze, én bármit át tudok ugrani – vágta rá a szöcske olyan határozottan, hogy maga is elhitte, amit mond.

– Nocsak! Megmutatod? – a béka kíváncsi lett.

– Igen – felelte a szöcske, és közvetlenül a víz mellé húzódott.

Átnézett a túloldalra, és azonnal látta, hogy ilyen messzire még soha-soha nem ugrott el. Kétsége támadt, vajon tényleg képes-e erre, de már nem visszakozhatott. Mit mondana a béka? Hogy nem is tud nagyot ugrani? Hogy inába szállt a bátorsága?

A szöcske mély levegőt vett, majd összeszedte minden erejét, megfeszítette az izmait, és elrugaszkodott. Nagyon messzire ugrott, de nem a túlpartig – az bizony távolabb volt. Belepottyant a vízbe. A béka hangos kacagásban tört ki, a szöcske pedig szégyenkezve kecmergett ki a tóból. A szárnyai összeragadtak a víztől, fázott, de a kudarc még rosszabbul esett neki. Végtelenül bánta már, hogy meggondolatlanul fecsegett.

Hazavánszorgott, megszárítkozott, és nagyon szomorú volt. Másnapra azonban új elhatározással ébredt. Gyakorolni fog, hogy egy szép napon tényleg át tudja ugrani a tavat! S már rögtön a reggeli után elkezdte a felkészülést. Attól a naptól kezdve a békák a tóparton ülve hahotázva nézték, ahogy a szöcske minden nap többször elmerült a vízben. Mert persze mindig beleesett. Egy idő után a vízibolha megsajnálta a szöcskét, és így szólt hozzá:

– Hagyd ezt a tavat, hiszen olyan nagy, hogy soha egyikünk sem fog egyetlen ugrással a túlpartra jutni!

De a szöcske makacs volt. Megrázta a fejét, és küzdött tovább.

Teltek a hetek, a nyári kánikula a költözőmadarakkal együtt elbúcsúzott, a fákról sárgulva hullottak alá a falevelek. A tó vize egyre hidegebb lett, és a szöcskét egyre jobban megviselték a kényszerű fürdések. Ráadásul a békákon kívül már a többi állat is a tóparton nevetett a szöcske hiábavaló próbálkozásain. Mindenki ott volt, akit egykor gúnyolt vagy versenyre igyekezett hívni: a teknős, a legyek, a katicabogarak, az egerek, sőt egyszer még a kóbor macska is arra tévedt.