A hideg vízbe való csobbanások nem tettek jót a szöcske egészségnek: csúnyán megfázott, és néhány napig – amíg meg nem gyógyult – otthon kellett maradnia. Amikor újra kimerészkedett a tópartra, nem volt ott senki. Híre ment, hogy megbetegedett, és mivel nem gyakorolt, a többi állat sem ment ki a vízhez. Nem volt kin mulatni…
A szöcske szomorúan nézte a tavat, amelyik kifogott rajta. Nagyon bánta már, hogy állandóan hetvenkedett. Magányos volt, és úgy érezte, egy fűszálat sem lenne képes átugrani. Csendesen nézegette a tájat, és közben észrevette, amit korábban sohasem: hogy milyen szép itt. Hatalmas fűzfák szegélyezték a víztükröt, amelyen csodálatos tavirózsák pompáztak. S ahogy bámészkodott, váratlan ötlete támadt. Eszébe jutott, hogyan ugorhatná át úgy a tavat, hogy ne essen bele a vízbe. Persze nem fog egyetlen ugrással sikerülni, de száraz lábbal átkelhet…
Igyekezett elhessegetni a váratlan gondolatot. Úgysincs itt senki, nem látná senki… De mit számít, látja-e valaki! Csak az a fontos, hogy ő maga megtudja, mire képes.
Megállt a víz mellett, megfeszítette az izmait, és elrugaszkodott. Hó-rukk! Az egyik nagy tavirózsalevélen landolt. Innen átugrott egy másikra, majd egy harmadikra, a negyedik lendülettel pedig már a túlparton volt. Mégpedig száraz lábakkal és szárnyakkal! Sikerült!
A szöcske nagyon boldog lett. Mégsem fogott ki rajta ez a tó! Megtalálta a megoldást! Ez a kis siker óriási örömmel töltötte el. Az sem érdekelte, hogy nem látta senki a mutatványát.
– Ez igen! – füttyentett valaki mellette.
A szöcske meglepetten nézett a hang irányába. Azt hitte, nincs ott senki rajta kívül. Az a béka volt az, aki miatt nyáron át akarta ugrani a tavat.
– Elismerésem, okosan megoldottad a feladatot! – folytatta a béka. – Átugrottad a tavat, és száraz maradtál!
– Köszönöm – válaszolta a szöcske olyan szerénységgel, amilyen korábban egyáltalán nem volt jellemző rá.
– Meggyógyultál? – kérdezte a béka együttérzően.
– Igen – felelte a szöcske mosolyogva.
A következő napokban akárkivel találkozott, mindenki gratulált neki. Noha ő senkinek nem beszélt arról, hogyan jutott át a tavon, az állatok között hamar híre ment. A szöcske örült a kedves szavaknak és annak is, hogy már nem nevette ki senki. Mi tagadás, jó érzés volt!
Soha többé nem kérkedett az ugrótudományával. Ahogy megváltozott, az állatok is másképp kezdtek viselkedni vele: már nem kerülték őt. Végre lettek igazi barátai.