Az elveszett könyv

Egy szép nyári napon Erdővári Manó éppen otthonában olvasgatott, amikor keserves sírás ütötte meg a fülét. Tüstént felkapta a fejét, és elindult megkeresni a hang forrását. Érezte, nem jöhet messziről… csak innen az erdőből. Hamarosan meg is találta: egy egészen kicsi lány zokogott kétségbeesetten egy kis faház verandáján.

– Szia! Erdővári Manó vagyok – mutatkozott be udvariasan Manó. – Miért sírsz?

A kislány meglepődött, egy pillanatra még sírni is elfelejtett. Majd újra folyni kezdtek a könnyei. Csak csorogtak és csorogtak…

– Esthajnalnak hívnak – pityeregte –, és azért sírok, mert nem találom a kedvenc könyvemet. Anyu azt mondta, segít megkeresni, de csak később, mert most dolga van. Mi van, ha nem lesz meg?

– Ne sírj, én segítek megkeresni – ajánlkozott Manó, aki megsajnálta a kislányt.

– Tényleg? – nézett rá Esthajnal a könnyein át.

– Tényleg – bólintott Manó. – Ebben a házban laksz?

– Igen, itt élek a szüleimmel – válaszolta a kislány.

– És mikor láttad utoljára az elveszett könyvet? – kezdett nyomozni Erdővári Manó.

– Tegnap este anyu olvasott nekem belőle – mondta Esthajnal. – Aztán visszatettük a helyére, a könyvespolcra.

– Megnézted már ott? – kérdezte Manó.

– Persze – felelte Esthajnal. – Meg a komód tetején és a babák között is – tette hozzá.

Manó és Esthajnal bementek a szobába, bekukkantottak az ágy alá, a játékosdobozba, a ruhásszekrénybe, Manó egy hatalmas ugrással a szekrény tetejére is vetett egy pillantást. Hiába, a könyv nem került elő.

– Itt olvastatok? – faggatózott tovább Manó.

– Nem, hanem a másik szobában – rázta meg a fejét Esthajnal, majd mutatta is az utat a másik szobába.

Itt is alaposan szétnéztek. Átvizslatták a polcokat, félrehúzták a kanapé párnáit, felhajtották a szőnyeget. De nem találták a becses kötetet.

– Ki vitte vissza a könyvet a szobádba? – jutott Manó eszébe a kérdés.

– Általában anyu szokta, de most apu – ráncolta a homlokát Esthajnal.

– Anyukád szokta a könyveket pakolni? – érdeklődött tovább Erdővári Manó.

– Igen, de tegnap este még kiment a konyhába, és apu tette vissza a könyvet – állította a kislány, majd a homlokára csapott. – Apu nem annyira tudja a könyvek helyét a polcon. Lehet, hogy máshová tette vissza?

Visszaszaladtak Esthajnal szobájába, és alaposan szemügyre vették a könyvespolcot. Esthajnal korábban csak a megszokott helyen keresgélt, de lehet, hogy máshol kellett volna! Egyesével leemelték az összes kötetet, és hamarosan meglelték az elveszettnek hitt kedvencet, épp a polc másik oldalán volt, mint ahol lenni szokott. Esthajnal boldogan szorította magához a könyvét.

– Köszönöm, hogy segítettél – hálálkodott Manónak, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Olvasol nekem belőle?

– Rendben – válaszolta Manó.

Leültek a verandán, és Manó kíváncsian olvasni kezdett. Esthajnal belefeledkezve hallgatta a gyönyörű tündérmesét. Amikor Manó a történet végére ért, a kislány azt kérte, újra olvassa fel neki. Bár Manó csodálkozott, teljesítette a kívánságot. Azonban még jobban elámult, amikor a könyv lapjain egy teljesen más mese bontakozott ki, mint az előbb. Ránézett Esthajnalra.

– Ez nagyon különleges, varázserejű mesekönyv – magyarázta Esthajnal. – Ahányszor kinyitod, mindig más mese van benne.

– Értem már, miért ez a kedvenced – mosolyodott el Erdővári Manó.

– Bizony – bólogatott a kislány.

Szerencsére Manó nem sietett, és még sokáig olvashatta fel újdonsült barátjának, Esthajnalnak a szebbnél szebb történeteket.