Erdővári Manó jól megérdemelt pihenését töltötte a Napfényes Tisztáson, amely arról volt híres, hogy ott mindig sütött a nap. Manó kivitte a pikniktakaróját, enni- és innivalót meg egy izgalmas könyvet, hogy pihenjen néhány órát. Kényelembe helyezte magát, s miközben olvasott, kortyolgatott az üdítőjéből, néha pedig falatozgatott.

Éppen a könyv legérdekesebb részénél járt, amikor egy vízcsepp pottyant a fejére. Aztán még egy. Majd a kezére egy harmadik. Manó csodálkozva nézett fel, hiszen a Napfényes Tisztáson soha nem szokott esni az eső, csak néha meglocsolják a tündérek, hogy a növények ne szomjazzanak. De kizárólag kora reggel vagy este szoktak öntözni, amikor senki nincs itt.

Szóval Manó feltekintett az égre, és meglepődve vette észre, hogy pontosan fölötte egy felhő pityereg. Vajon hogy került ide? És miért sír?

– Szia! Segíthetek? – szólította meg barátságosan Erdővári Manó a felhőt.

– Eltévedtem! – panaszolta a felhő kétségbeesett arccal.

– Eltévedtél? – ismételte csodálkozva Manó. – Hogyan? Hiszen az útjelző táblák megmutatják, merre kell menned!

– Nem értettem meg a jelzést, összevissza mutatnak a táblák – tódította az elkeseredett felhő.

– Összevissza? – ámult Manó.

– Igen. Nekem például ma északi irányban lenne dolgom, de a következő jelzés már visszafelé, délre irányít – magyarázta a felhő.

– Mutasd meg nekem a táblákat, kérlek – felelte Manó.

A felhő elvezette Erdővári Manót a nagy útkereszteződéshez. Manó látta, hogy a felhőnek igaza van. A jelzéseket rosszul helyezték ki, és a fellegek csak ide-oda keringtek, mindig ugyanoda lyukadtak ki.

– Ez nem maradhat így – jegyezte meg Manó a homlokát ráncolva. – A tündérek feladata kirakni a táblákat, kiderítem, mi történt. Addig maradj itt!

– Köszönöm, és itt maradok – bólogatott hálásan a felhő.

Erdővári Manó Tündérvárosba indult. Amikor megérkezett, első útja abba a hivatalba vezetett, ahol a tündérek munkáját irányították, és szóvá tette a hibát. Nagy kapkodás támadt erre! Kiderült, aznap a tündériskolások kapták meg a feladatot, hogy a táblákat kihelyezzék, mivel a tündéreknek nagyon sok dolguk volt. Előfordult ez már máskor is, és a tündériskolások mindig hiba nélkül elvégezték ezt a nem túl nehéz feladatot. Most vajon mi történhetett?

A hivatal vezetője és Erdővári Manó elmentek a tündériskolába, hogy az eset végére járjanak. Az iskolaigazgató döbbenten hallgatta a panaszt, majd rögvest megnézte a könyvében, kiket bíztak meg a táblák kihelyezésével, és hívatta őket. A tündériskolások pironkodva léptek az irodába. Sejtették, miért várják őket…

– Unatkoztunk, és jó mókának tűnt, hogy összevissza tegyük ki a jelzéseket. Nem is gondoltuk, mekkora galibát okozhatunk vele – válaszolták a rájuk záporozó kérdésekre.

– Ezt most azonnal helyre kell hozni! – mondta szigorúan az igazgató. – Induljatok, és tegyetek mindent oda, ahová való. És ne felejtsetek el bocsánatot kérni azoktól a felhőktől, akiket megzavartatok!

A tündériskolások szégyenkezve bólogattak, majd útnak eredtek. Mire Erdővári Manó visszaért az útelágazáshoz, már javában dolgoztak, hogy helyrehozzák a hibát. Nemsokára végeztek is, és nem mulasztották el, hogy bocsánatot kérjenek az ott várakozó fellegektől.

A nemrég még pityergő felhő megköszönte Erdővári Manónak a segítséget, és boldogan indult útjára. A többiek követték példáját. Manó pedig visszatért a Napfényes Tisztásra, hogy befejezze a könyvét. Ezúttal már semmi nem zavarta meg a pihenését.