A szállodába lépve az előtérben csillogó karácsonyfa látványa fogadta őket. Andrisnak rögvest ünnepi hangulata támadt, maga sem értette, hogyan tört rá ilyen váratlanul. Úgy tűnt, a szépen felöltöztetett fenyő és a hó megtette a hatását. Meg is feledkezett az otthon hagyott betlehemes műsorról és a kalácsozásról.

Másnap még több csodát látott. Amerre nézett, hó, ünnepi díszek, a szálloda éttermében reggel is halk karácsonyi zene. A hegyre felérve álomszép téli panoráma, havas hegycsúcsok körös-körül.

Az oktató néni kedvesen fogadta, és Andris legjobb tudása szerint igyekezett követni az utasításait. Délutánra már ügyesen lecsúszott a tanulópályán, és élvezte is a havon siklást. Már egyáltalán nem bánta, hogy elutaztak ide. Sötétedés után, vacsora előtt sétáltak egyet a faluban, és örömmel látta, hogy sok ház udvarát, ablakát díszíti ünnepi fény, akárcsak otthon. Csakhogy itt hó is van – állapította meg, és arra gondolt, milyen jó az errefelé élőknek, hiszen fehér karácsonyuk lehet.

Andris nem emlékezett arra, hogy otthon valaha fehér karácsonyuk lett volna. Ködös, esős vagy napfényes szokott lenni – mikor melyik változatával lepi meg őket az időjárás –, de sokszor egyszerűen csak szürkeség honol. Hó azonban talán sosem esik ilyenkor. Inkább csak januárban.

Apa és anya mesélték, hogy gyerekkorukban még sokkal több hó hullott, és gyakrabban. Olykor karácsonykor is. Andris pedig sóvárogva gondolt ezekre az elképzelt, régi ünnepekre, amikor még a természet is ünneplőbe öltözik.

Milyen jó lenne itt tölteni a karácsonyt! – ábrándozott este az ágyban elalvás előtt. De tudta, ez lehetetlen, hiszen csupán néhány éjszakára foglalták le a szállást a szülei.

Andris a következő napon tovább csiszolhatta sítudását az oktató néni segítségével, majd a nap végén már együtt csúszhatott a szüleivel azon a kék pályán, amelyen napközben gyakorolt. A pálya mellett fenyőerdő magasodott, a távolban pedig további havas hegycsúcsok emelkedtek. Csend volt, tiszta levegő, és Andris élvezte a gyönyörű tájat, a mozgást meg a családi együttlétet. Azt is megállapíthatta saját szemével, hogy igaza volt apának: anya a sok év kihagyás ellenére valóban nem felejtett el síelni.

Sötétedés után ismét tettek egy kis sétát a faluban, majd vacsoráig a szállodaszobában kártyáztak. Az étteremben ezúttal is halk karácsonyi zene szólt, a falakon ünnepi díszek és fények fokozták a hangulatot.

– De kár, hogy holnap hazamegyünk – sóhajtott Andris, és már a másnapi hazautazást sajnálta, nem pedig a kihagyott iskolai műsort és ünneplést. Az már eszébe sem jutott.

Másnap délelőtt azonban – miután megreggeliztek és kijelentkeztek a szállóból – még élvezhették a havas tájat és a friss levegőn sportolást. Kora délután fejezték be a síelést, és Andris kissé elszomorodva tért vissza az autóhoz.

– Nem vihetnénk haza egy kis havat? – kérdezte, miközben bepakolták felszerelésüket.

– Jó lenne – nevetett rá anya. – De sajnos mire hazaérnénk, elolvadna az egész.

– Tudom, tudom – ingatta a fejét lemondóan Andris, és igyekezett magába szippantani és minél tovább megőrizni a látványt meg a fehér karácsony hangulatát.

Késő este érkeztek meg az otthonukba. Ott azóta sem esett hó, és reggel a szokásos szürke borongásra ébredtek. A föld fekete volt, a fák és bokrok csupaszok, az égbolt felhős – Andris lehangolónak találta, és a legkevésbé sem ünnepinek.

– Bárcsak esne a hó – kívánta napjában többször is, ám hiába borították fellegek az eget, nem esett belőlük semmi, csak egyik délután volt egy kis ködszitálás. Az meg egyáltalán nem hiányzott senkinek.

Szenteste előtt – december 23-án – aztán kisütött a nap. Andris örült az ablakon bekukucskáló napsugaraknak, jobb kedvre derítették, és a délelőtt a konyhából szálló süteményillat is ébresztgetni kezdte lelkében a karácsonyi hangulatot. A rádió vidám, ünnepi dalokat játszott, és sötétedés után még sétáltak egyet, hogy megnézzék a díszkivilágítást. Andris szívében, gondolataiban lassan újra elfoglalta méltó helyét a küszöbön álló esemény, de a szép, havas táj azért hiányzott neki.

– Ha kívánhatnék egyet az ünnepre, azt kérném, legyen fehér a karácsony! – súgta oda édesanyjának lefekvéskor.

– Gondolj rá nagyon erősen, és akkor hátha teljesül a kívánságod – javasolta anya.

– Ááá, nem hiszem, megnéztem az előrejelzést – felelte Andris lemondóan. – Azt írták, idén nem lesz hó karácsonykor.

– Néha a meteorológusok is tévednek – jegyezte meg anya biztatóan.

Andris fürkészőn nézett rá. Anya vajon tud valamit, amit ő nem? Édesanyja tekintete azonban nem árult el semmit, a kisfiú csak a szokásos, kedves, bátorító mosolyt látta az arcán. Biztos csak úgy mondta, hogy mondjon valamit – gondolta Andris.

A másnap kezdődő ünnep izgalma megtöltötte a szívét, miközben kényelmesen elhelyezkedett a paplan alatt. Tudta, hogy másnap délelőtt közösen feldíszítik a fenyőt, anya finomat főz, délután uzsonnára sütiznek majd, miközben karácsonyi dalokat hallgatnak, és estére a szépen becsomagolt ajándékok is megérkeznek a karácsonyfa alá. Andris azt találgatta magában, vajon mit kap majd. Társasjátékot? Könyvet? Sporteszközt? Esetleg távirányítós toronydarut, amire régóta vágyik? Hűha, de jó lenne…

Andris megfordult az ágyban, és egyáltalán nem érezte magát álmosnak. Túlságosan izgatott és kíváncsi volt ahhoz, hogy elaludjon. Mindenféle játék eszébe jutott, amelyekre az elmúlt hónapokban vágyott, mindet elképzelte a karácsonyfa alatt, de azzal is tisztában volt, előfordulhat, hogy olyan meglepetés lesz az ajándék, amelyre a legkevésbé sem számít, de annál nagyobb örömöt okoz.

Andris ismét mocorgott egy sort, sehogy sem tudott elaludni. Sejtette, késő lehet. Még jó, hogy reggel nem kell korán kelni!

Nagy nehezen végül mégis elnyomta az álom. De nem sokáig élvezhette mély, fekete, nyugalmas ölelését, mert a szoba ajtaja egyszer csak kivágódott, és fény áradt be a folyosóról. Valaki botorkálva közeledett. Andris rémülten riadt fel, és hunyorogva próbálta megállapítani, ki zavarta fel az éjszaka közepén. Mert abban – a kintről betörő furcsa fény ellenére – biztos volt, hogy még éjszaka van: olyan keveset aludt, egyszerűen nem lehet még reggel ilyen hamar.

A belépő – vagy bebotorkáló alak – meglepően alacsony volt. Sokkal kisebb, mint anya vagy apa. Ki lehet, ha nem ők? Hiszen csak hárman laknak a lakásban. Andrisnak nem volt testvére.

– Szia – köszönt rá az ismeretlen.

A hangja egyáltalán nem volt ijesztő, ennek ellenére Andris nem tudta, mit tegyen: köszönjön vissza, bújjon el a takaró alá vagy kezdjen el segítségért kiabálni. De mielőtt bármit tehetett volna, az idegen újra beszélni kezdett.

– Hű, de meleg van itt nálatok. Alig jöttem be, máris folyik a hátamon a víz.

Andris csak tátogott, mint a halak; meglepetésében nem jött ki hang a torkán. Se kiabáló, se suttogó. Ahogy szeme megszokta a félhomályt, egyre többet látott.

A hívatlan látogató kabátot és sapkát viselt, nem csoda hát, hogy megizzadt a lakásban.