Ha viszont kockáztat, és nem jön be, akkor hiába tette meg ezt a nagy utat, és hasztalan dolgozott fél éjszaka a patakparton.

– Gyűjtök még követ! – kiáltott, felkapta a vödröt, és már szaladt is kifelé.

Ezúttal még messzebb állt meg, mint az előző két alkalommal. Már egészen belejött a kavicsválogatásba, gyakorlott mozdulatokkal emelte ki a legkisebb darabokat. Albert sem ült le, a palota mellett állva leste, hogyan boldogul Andris, s időnként figyelmeztette a fiút az idő múlására.

Andris nem érezte magát fáradtnak, pedig már rengeteget guggolt a víz mellett. A vödörbe pillantott. Körülbelül egy marék kő hevert az alján. Albert újabb sürgetésére Andris bedobott még három követ, majd felpattant. Visszafutott a palotába, ahol a kedves időtündér már az előcsarnokban várta a piros szitával és az üvegtállal. Rögvest munkához is látott, a szitára szórta a kavicsokat, amelyeket halk koppanással landoltak a tál alján. Csaknem az összes kő megfelelt.

– Remekül dolgoztál! – dicsérte meg a tündér Andrist. – Jöjj velem, megmutatom a darálót, ahol meg kell őrölnöd a köveket.

Egy kisebb terembe vezette a vendégeket, ahol egy hatalmas, asztal méretű daráló állt.

– Ebbe a tölcsérbe kell borítanod a köveket – mutatta a tündér. – Utána az üvegtálat tedd a végén lévő nyíláshoz, hogy ebbe hullhasson az őrlemény. Ezzel a tekerővel tudod működésbe hozni a szerkezetet – bökött egy jókora karra, amelyik csaknem akkora volt, mint Andris maga.

Andris hüledezve nézte a darálót. Hogyan fogja kezelni ezt az óriási eszközt? Hogyan bírja hajtani?

– Ha végeztetek, csak kiáltsatok, hogy kész, és máris itt leszek – ígérte a tündér, és mielőtt Andris szólhatott volna, kiment a szobából.

Andris tanácstalanul pillantott Albertre. Vajon a manó most sem hajlandó segíteni?

– Hajrá! – biztatta Albert széles mosollyal.

Andris nem mondott semmit, megfogta az üvegtálat, és a tölcsérbe töltötte a köveket. Hallotta, ahogy néhány kisebb darab a padlón koppan, ezért össze akarta szedni a leesett kavicsokat. Nem kis meglepetésére azonban Albert már nyújtotta is őket.

– Köszönöm – mosolyodott el Andris, és beleszórta ezeket is a gépbe, majd a daráló végéhez helyezte az üvegtálat.

Aztán nagy levegőt vett, belecsimpaszkodott a tekerőkarba, és teljes erejével megpróbálta megmozdítani. Ekkor ismét nagy meglepetés érte.

A gyerek nagyságú kar ugyanis könnyedén megindult. Kis túlzással akár a kisujjával is tekerhette volna. Persze, hiszen a tündérek is ezt a darálót használják – villant fel Andrisban a gondolat. Ha túl nehéz lenne mozgatni, ők sem boldogulnának.

Az üvegtálban szépen gyűlt a finom szemcséjű fehér kőpor. Egyre kevesebb kavics kopogott a tölcsérben, Andris megkönnyebbülve mosolygott őrlés közben: mindjárt készen lesznek.

Ám ekkor váratlanul a tekerőkar megállt. Andris igyekezett újra elindítani, de hiába. Próbálta erősebben, továbbra sem sikerült.

Albert, aki eddig az üvegtál mellett figyelte a műveletet, aggódó arccal lépett Andris mellé.

– Mi a baj? – érdeklődött.

– Nem tudom, nem megy. Meg sem bírom mozdítani.

Ekkor Albert olyasmit javasolt, amit eddig még egyszer sem.

– Próbáljuk meg együtt!

Andrisnak nem volt ideje csodálkozni a manó hirtelen támadt segítőkészségén, ketten kapaszkodtak bele a daráló tekerőjébe. A kar így sem moccant.

– Elromlott? – kérdezte Andris kétségbeesetten. – Pedig már olyan közel a cél…

– A varázskulccsal meg tudom nyitni a részeit, és talán meglátjuk, hol a hiba – ajánlotta Albert, és már ki is húzta a zsebéből a parányi kulcsot.

Szerencsére nem kellett sokáig keresgélniük. Hamar észrevették, hogy a tölcsérben történt egy kis dugulás. Andris felállt egy székre, onnan lehajolva elérte a gépbe szórt kavicsokat. Beletúrt, kicsit megmozgatta őket, aztán érezte, ahogy újra szabaddá válik az út a kövecskék előtt. Leszállt a székről, és újra megfogta a tekerőt. A kar megint könnyedén siklott, alig kellett hozzáérnie.

– Hurrá! – kiáltott Andris boldogan. – Köszönöm a segítséget – fűzte hozzá a mellett ácsorgó Albertra pillantva.

– Csak nem hagyhattam, hogy ilyen sok munka után a céltól egy lépésre hiúsuljon meg az álmod – vont vállat a manó a tőle megszokott lazasággal. – Megérdemled, hogy teljesüljön.

– Elkészültetek? – kukkantott be az időtündér. – Kiáltást hallottam.

– Csak én örültem, hogy sikerült újra elindítani a gépet – felelte kissé pironkodva Andris. – De már majdnem készen vagyunk.

– Elfelejtettem mondani, hogy néha eltömődik a szerkezet – mondta a tündér.

– Rájöttünk – jegyezte meg Albert kissé epésen, ám a tündér nem foglalkozott vele, ugyanis a következő tekerésre kiürült a tölcsér, és az őrlemény utolsó szemcséi beleperegtek az üvegtálba. Andris felkapta az edényt, és a tündér nyomában a terepasztalhoz sietett.

Gondosan szétterítette a finom fehér kőport a házuk miniatűr mása körül, majd az utca következett, a város, végül a település környéke. A háztetőket sem felejtette ki. A végeredmény csoda szép lett.

– Fantasztikus munkát végeztél – dicsérte meg a tündér. – Ha van kedved, akár fel is csaphatsz időtündérnek! Szükségünk van ilyen szorgos, ügyes kollégákra.

– Köszönöm, de inkább hazamennék – mosolyodott el Andris.

– Nem szeretnél ilyen klassz üvegpalotában élni? – vigyorgott Albert. – Én régóta ismerem az időtündéreket, de nekem még egyszer sem ajánlottak ilyesmit.

– Talán azért, mert te feleannyira sem vagy szorgalmas, mint Andris – felelte a tündér nevetve.

Andrisnak azonban esze ágában sem volt maradni. Haza kellett mennie; ha nem így tenne, otthon hiányolnák a szülei, és különben is lemaradna a karácsonyról! Ami talán fehér lesz végre… Kíváncsian várta, hogy megpillanthassa otthonát. Lesz hó?

Albert hívta a szánt, és már repültek is hazafelé. A város fölé érve viszont Andris csalódottan látta, hogy egyáltalán nem fehérlik a táj.

– Nincs hó – állapította meg szomorúan. – Feleslegesen dolgoztam egész éjszaka?

– Azokból a fellegekből még bármi lehet – bökött mutatóujjával az égre Albert, és a fiúra kacsintott.

Valóban, sűrű, kövér hófelhők gyülekeztek a láthatáron…

Andris megfordult az ágyban, és nagyot nyújtózott.

– De furcsát álmodtam – motyogta félhangosan, aztán elmosolyodott. – Nem baj, ma lesz szenteste.

Az ablakhoz lépett, hogy a redőnyt felhúzva fényt engedjen a szobába. Ahogy megpillantotta az eget, tátva maradt a szája. Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó. A fák csupasz ágain és a talajon már kezdett megmaradni.

– Idén tényleg fehér lesz a karácsony – állapította meg örömmel. – Lehet, hogy nem is álom volt? Nem tudom… Mindegy, a lényeg, hogy teljesült a karácsonyi kívánságom.

Elfordult az ablaktól, hogy felöltözzön, így nem láthatta, hogy a csúszdán megállt vékony hórétegen egy kicsi alak síelt le éppen…

Vége