Erdővári Manó és a hóvirágok

Egy késő téli, borongós napon Erdővári Manó meleg szobájában olvasgatott, miközben finom gyümölcsteáját kortyolgatta. Élvezte a pihenést, a csendet és a nyugalmat, szerette ezeket a téli délutánokat, amikor tulajdonképpen semmi nem történt, csak egyszerűen jó volt a szoba melegéből kitekinteni a fagyos világra.

Manó teljesen belemerült az olvasásba, épp a legizgalmasabb résznél tartott, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Mi tagadás, Manó nem örült annak, hogy megzavarták. Félretette a könyvet, magában morogva felállt, és ajtót nyitott. A küszöbön jó barátja, az erdőben élő kedves kislány, Esthajnal toporgott fülig érő szájjal.

– Itt a tavasz! – kiáltott lelkendezve köszönés helyett.

– Hol? – kérdezett vissza csodálkozva Manó.

– Hát az erdőben – vágta rá Esthajnal, és karjával nagy kört rajzolt, a környező fákra mutatva. – Gyere, keressünk hóvirágot!

– Szerintem nem nyílnak még a hóvirágok – jegyezte meg óvatosan Manó, bár észrevette, hogy meglepően enyhe az idő. Inkább csak nem volt kedve kimozdulni, szívesebben olvasta volna tovább a könyvét.

– De, már találtam néhányat útközben!

– Tényleg? – ámult el Manó, és kezdett kíváncsi lenni. Már ennyire tél végén járnának? Nem is figyelte a naptárt.

– Vedd fel a kabátod, és gyere! – sürgette Esthajnal, Manó pedig némi habozás után magára öltötte télikabátját és sapkáját.

Olvass tovább →