A lovagteremben vörös bársonnyal bevont trónszéken ült a király.
– Kedves alattvalók, külhoni országok vitézei és mindenki! A minap a kertben sétáltam, és felséges fejemről elragadták a koronát. Nem láttam, ki volt az, de őrszemeim jelentették, hogy a fekete sárkány száguldott el pompás birtokom felett. A koronát feltehetően fellegvárába vitte. Aki felséges fejfedőmet visszaszerzi, tíz zsák aranyat kap!
A szegény legény csodálkozva figyelte, hogy a király szavai után a vitézek, lovagok, szerencsevadászok kifelé oldalogtak a teremből. Mielőtt egyedül maradt, az egyik még odaszólt neki.
– Menekülj, öcskös, ha kedves az életed. A fekete sárkánnyal nem jó ujjat húzni.
A fiú még soha nem hallott a fekete sárkányról, de nem akart hős lenni. Megfordult, hogy távozzon, ám ekkor meghallotta a király hangját.
– Ne menj el te is, kérlek! Senki nem vállalja, hogy visszahozza a koronámat! Ha te megteszed, a tíz zsák aranyat megduplázom!
A fiú az uralkodóra pillantott.
– Nem vagyok vitéz, felséges királyom, csak egy vándor!
– Derék legénynek nézel ki. Könyörgök, hozd vissza a koronámat, hiszen anélkül nem sokáig maradhatok a trónomon. Cserébe teljesítem minden kívánságod.
A legény eltöprengett, eszébe jutottak az öregasszony szavai, hogy megcsinálhatja a szerencséjét.
A burkus király birodalmán innen, a talján hercegségtől s északra, volt egyszer egy különleges ország, magas bércek közé zárva, oly magasak közé, hogy oda emberfia be nem juthatott, még sárkányháton sem.
A völgyben gyümölcsfák nőttek – színpompás virágot hozó meggyek, kajszik, szilvák, imhol egy dió s mandula. A fák boldog békességben nőttek, egymással megállapodva, melyikük hol nő, éspedig mekkorára. Köztük csermelyek kanyarogtak, s akadt egy tó is, épp ennek a szélén nőtt a legbokrétásabb virágzatú, patyolatfehéren tavaszt váró cseresznyefa, s ennek tetejében élt a mézik királya teljes udvartartásával és negyvenkilenc gyermekével. Boldogan és vidáman éltek, a fiatalok naphosszat játszottak – a királyi gyermekek a nem előkelő származású mézikkel is szóba álltak –, az állatokkal pedig különösen jó viszonyt ápoltak, felettébb a mókusokkal, a felnőttek meg pipáztak s adomákat meséltek egymásnak. #leírás róluk?
– Volt ám egyszer egy szörnyeteg, aki bejutott valaha az országunkba – mesélte épp egy öreg mézi, aranysárga, hosszú szakállú. – Megjelent az égen teljes családjával, átszakították a felhőket, és pont ott a túlparton csaptak le, ni – s pipájával mutatott előre.
A legnagyobb királyfi épp ott lábatlankodott mellette.
– Mindig is tudni akartam, mi van a tó túloldalán – mondta.
– Hjaj, fiam – válaszolta az öreg, s ebben minden benne volt. Magócs – mert így hívták az ifjú királyfit – betéve tudta a leckét: hogy az ő szárnyaik túl gyengék és vékonyak, a tavon nem kelhetnek át, mert túl széles, s ahhoz meg túl nagy, hogy egy élet alatt körbekerüljék, hiába élnek a mézik 153 évig.
Magócsnak a veteményese gondozása jelentette a legnagyobb örömet
Magócs szomorkodva bandukolt tovább. A cseresznyefa egyik eldugott ágabogában nevelt kertecskéjéhez ment, a veteményes gondozása jelentette neki a legnagyobb örömet. Az ágról lelógó gömbházikójában a magok közt válogatott, amikor apjaura betoppant hozzá.
– Jaj, fiam, Magócs, hát megint itt magányodban tengődsz. Feleséget kellene már találnod s átvenned tőlem a kormányzás feladatát – sóhajtott.
Magócs szomorúan felelte ugyanazt, amit mindig:
– Egyik kisasszony bolondosabb, mint a másik, egyikük sem királynénak való. Tegye meg apám királyfinak Bojtor öcsémet, ő a semmittevéshez is jobban ért!
Ezzel a királynak is egyet kellett értenie. Földjük mindent megadott nekik, dolgoznia senkinek sem kellett, még ő maga sem értette fiát, miért bajlódik a veteményessel, amikor a mézi, ha éhes, csupán odaszáll egy fához, s lakmározik terméséből. Ott is hagyta fiát. Magócs meg gondolkodott magában. Milyen szörnyetegek érkezhettek a túlpartra? Honnan? Hogyan keltek át a mondabeli hegygerincen?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vagány királylány, aki nem elégedett meg a könyvízű tudással, hanem útnak eredt, hogy felfedezze Harmónia teljes birodalmát és megtalálja a hangját. Közben bejárta Folkia, Impró, Poppia és Klasszika vidékét, megismerkedett ezek népével és zenéjével. És nem csak ő, mi is, miközben olvastuk a kalandjait.
Tarr Ferenc Harmónia, a zenék birodalma című könyve egyszerre nagyon szórakoztató és ismeretterjesztő jellegű. Vagy mondhatnám úgy is, ilyen szórakoztató ismeretterjesztő könyv ritkán kerül a kezünkbe. Miközben fordulatos, izgalmas sztorit követünk, rengeteg zenei fogalommal, hangszerrel és zeneszámmal ismerkedhetünk meg. A háttérinformációk a margóra kerültek, így nem zavarnak minket a történet olvasása közben, ugyanakkor bármikor megnézhetjük egy-egy szakkifejezés magyarázatát – vagy később is visszalapozhatunk.
A figyelemfelkeltő borító hasonlóan részletgazdag tartalmat rejt
Nem értek a zenéhez, de laikusként alaposnak, mindazonáltal jól érthetőnek találtam a leírásokat, illetve az egyes területek bemutatását. Teljességre nyilván nem törekedhetett a szerző, hiszen hatalmas témát ölel fel, de be- és áttekintésre tökéletes ez a könyv. Én magam is sokat tanultam belőle, például olyan hangszerekkel is találkoztunk, amelyekről az életben nem hallottam még.
Szerelem, varázslat, királylány, boszorkány, szegény legény – igazi tündérmese „kellékei”. A Szegény Dzsoni és Árnika viszont jóval több ennél. Ahogy Lázár Ervin könyveinél már megszokhattuk, a mese sorai között az élet olyan alapvető kérdései bújnak meg, amelyekre az emberiség ősidők óta keresi a válaszokat. A Szegény Dzsoni és Árnika azonban mindezt úgy teszi, hogy egyetlen pillanatra sem zökkent ki minket a meséből, egyetlen percig sem érezzük didaktikusnak. Az önmagán túlmutató, de sosem szájbarágós mondanivaló lehet az oka annak, hogy gyerek és felnőtt egyaránt élvezi a történet minden sorát.
Kedves ismerősünk ajánlotta figyelmembe ezt az általam korábban nem ismert alkotást akkor, amikor egy másik Lázár Ervin-műről, a Bogármeséről tettem közzé bejegyzést. (Még egyszer köszönjük, Éci! 🙂 ) Karácsonyra megérkezett hozzánk ez a könyv, és az ünnepek utáni időszakban el is olvastuk. Mindketten szerettük: a fiam is, meg én is.
Dzsoni vándorlegényként hódította meg Árnika szívét
Noha egy szerelmespár történetéről van szó, a főszereplőknek izgalmas, vidám kalandokat kell átélniük, míg egymáséi lehetnek, így a fiam egyetlen pillanatra sem tiltakozott, hogy ez „lányos” mese lenne…
A királylány szeme elkerekedett. Mi tagadás, nem ilyen végkifejletre számított! Most mitévő legyen? Nem szeretne sárkányeleség lenni!
– Már úgy lefogytam itt, csupa csont és bőr vagyok, egy ekkora sárkány nemigen lakna jól velem – hadarta a királylány, mert hirtelen ez jutott eszébe mentő ötletként.
– A semminél ez is jobb – ismételte meg a sárkány első feje, amit néhány perccel korábban mondott.
– És utána a te részedet is megehetem a maradékból – fűzte hozzá a második, a többiek pedig lelkesen bólogattak.
Hűha, ennek a fele sem tréfa – gondolta a királylány, és agyában rémülten kutatott valami hatásos kifogás után. A következő pillanatban új ötlete támadt.
– És mondd csak, sárkány, mihez kezdtél a kerted tönkrement termésével? – kérdezte a királylány, miközben igyekezett nyugodt maradni.
– Mihez kezdtem volna? – nézett rá csodálkozva mind a hét fej. – Ott hever a földön, ha csak a madarak rá nem jártak. Ugye nem gondolod, hogy azt kellene megennem helyetted? – gyanakodott a sárkány.
A Holle anyó volt az első klasszikus, régi mese, amit felolvastam a fiamnak úgy két évvel ezelőtt. Azt elég barátságosnak és könnyen emészthetőnek éreztem. Az egyéb népmesékkel, Andersen- és Grimm-történetekkel viszont még vártam – attól tartottam, ijesztő lehet a számára. Az elmúlt hónapban azonban magam vettem elő az Andersen-kötetemet, amelyből A császár új ruháját ismertettem meg vele. Úgy véltem, kezdetnek ez jó lesz, hiszen egyáltalán nem félelmetes, viszont annál mulatságosabb mese. Tetszett is neki, a végén jókat kuncogott azon, hogy pucér a császár… 🙂
Aztán az egyik esti olvasáshoz régi mesekönyvet választott a könyvespolcról. A világ leggazdagabb verebe című kötetből korábban már olvastuk az első két történetet, a címadó mellett a jégen csúszkálni akaró nyulacska esetét a rókával, a továbbiakat – a Csizmás kandúrt, a Jancsi és Juliskát, valamint a hálátlan királyfi és a hálás állatok meséjét – viszont akkor még korainak éreztem. Most azonban a kisfiam kérte, hogy haladjunk tovább a könyvben, én pedig – pillanatnyi habozás után – úgy döntöttem, itt az idő: nézzük meg, hogyan fogadja ezeket, hiszen lassan már öt és fél éves. Azért miközben olvastam, rá-ránéztem az arcára, figyelve a reakciókat, sőt néha meg is kérdeztem, nem félelmetes-e, amit hall…
A sárga könyv az Andersen-kötetem, a feliratos papírborítója már nincs meg
A hétfejű sárkány egyedül élt magas szirten épült, hatalmas várában. A nehezen megközelíthető erődben azonban hamar felkopott volna az álla, így volt a közelben egy gazdagon termő zöldséges- és gyümölcsöskertje, ahová gyakran kijárt. Időnként vadászott is, elejtve egy-egy nagyobb vadat, máskor meg egy-egy kósza lovag tévedt az otthonába, s bizony a hétfejű nagyon szerette a húst. Nem volt oka panaszra, mindig jutott a tányérra finom falat.
Egy különösen száraz esztendőben azonban alig termett valami a korábban szépséges kertjében. Gyümölcsből és zöldségből is csak egészen keveset tudott betakarítani, s hiába indult gyakrabban vadászatra, megfogyatkoztak a vadak is. Lovagokat pedig már nagyon-nagyon régen – legalább ezer éve – nem látott, néha el is tűnődött, léteznek-e még egyáltalán…
Egy szó, mint száz, az éléskamra kiürült, a sárkány pedig éhezni kezdett. Mind a hét feje. El is kezdte törni mind a hét fejét, hogy kitalálja, hogyan jut élelemhez. S hamarosan a harmadik kobakjában meg is született az ötlet: elrabol egy királylányt, és a megmentésére induló lovagokkal majd jóllakik. Remélte, vannak még királylányok és vitézek is, mert anélkül bizony dugába dől a terve…
Babber lovag izgatottan várta azt a napot, amikor elkezdhetett óvodába járni. Anya gyakran beszélt neki az oviról, néhányszor jártak is ott. Rengeteg játék volt a polcokon, sok-sok gyerek a szobákban, az óvó nénik pedig kedvesen fogadták.
Egyetlen dolog miatt nem örült annak, hogy már ovis nagyfiú lesz. El sem tudta képzelni, hogyan telnek majd a napok anya nélkül. Kinek fog szólni, ha pisilni kell? Ki törli meg az orrát? Ki segít felöltözni? Ki ad neki tízórait? Ki játszik vele?
Az első napon azonban boldog várakozással lépte át az óvoda kapuját Babber lovag, és jól érezte ott magát. Anya még csak kis időre ment el, de Babber olyan sok újdonságot látott, hogy szinte észre sem vette a hiányát. Másnap még mindig érdekesnek találta az óvodát, de délben azért már nagyon várta anyát. A következő reggel nehezen búcsúzott el, nem szívesen vette tudomásul, hogy egyedül kell ott maradnia. A negyedik napon sírva kapaszkodott anya nyakába, és bizony kellett egy kis idő, míg megnyugodott.
De nem lett jókedve később sem. Szomorúan nézegette a játékokat és a többi gyereket. Idegennek érezte őket is, az óvó néniket is. Bárcsak itt lenne anya! – gondolta Babber, és könnyek szöktek a szemébe.
– Mit látok, csak nem pityeregsz? – szólt rá egy ismerős hang.
Egy csúnya, esős napon Babber lovag kedvetlenül ténfergett a lakásban. Apa reggel elment dolgozni. Anyának pedig sok dolga volt aznap; mosott, teregetett, ebédet főzött, fürdőszobát takarított. Babber lovag eleinte segített neki, de aztán hamar megunta.
– Játsszunk inkább! – kérte anyát.
– Ne haragudj, de előbb be kell fejeznem a munkát. Ha mindennel készen leszek, játszom veled – ígérte meg az anyukája. – Addig foglald el magad! Tudsz te egyedül is játszani.
Ez igaz is volt, legtöbbször elszórakoztatta magát Babber. Felpattant a hintalóra, megküzdött a képzeletbeli sárkánnyal, vagy képeskönyveket nézegetett, esetleg a kisautóit tologatta. Most azonban semmihez nem volt kedve. Bármibe fogott, pillanatok alatt megunta. Így járt a rajzolgatással, a kirakóval, még a lovagosdi sem kötötte le sokáig.
Babber – mint oly sok kisfiú – nagyon szerette a lovagos történeteket. A nagypapája sokszor mesélt neki csillogó kardot viselő vitézekről, akik paripájukon vágtázva bátran megvívnak a sárkányokkal, és védelmezik a gyengébbeket. Babber áhítattal hallgatta a meséket. Ha felnő, bizony ő is lovag lesz!
Miután beköszöntött a tél, Babber – ahogyan a többi kisgyerek is – nagyon várta a karácsonyt.
