Retró életérzés hetedikesekkel

Janikovszky Éva munkássága megunhatatlan, és nem csak nekem, de úgy tűnik, az Alfa-generációs gyermekemnek is. 🙂 Mostanság is rácsodálkozom, mennyire megértette felnőttként a kamaszok lelkivilágát – hiába teltek az évtizedek, nem felejtette el, milyen gyereknek, illetve tizenévesnek lenni.

Az elmúlt hónapban A hét bőr című könyvét olvastuk a gyermekemmel, és mindketten imádtuk, hiába tartozunk más generációhoz. A kötetben egy hetedik osztály tanévének krónikáját ismertük meg lazán összefüggő, mégis szerves egészet alkotó, kisebb fejezetekben. Már maga a cím talányos: mi a csoda lehet az a hét bőr? Nem árulom el, de természetesen köze van a szóban forgó osztályhoz. 🙂

Réber László rajzai kiválóan megragadják a hangulatot

Janikovszky Éva elképesztő szeretettel és empátiával fordul a könyvben szereplő csapat tagjaihoz, sőt az egész korosztályhoz. Noha úgy tűnhet, ezek a kamaszok csak tengenek-lengenek, fogalmuk sincs, mit akarnak, és semmi értelme az ötleteiknek, valójában a tanév – és a történet – végére minden a helyére kerül, sőt még a felnőttek elismerését is kivívják. Megérdemlik, hiszen társadalmi munkában parkosítják a lakótelepet, segítik a panelházakban élő időseket, a régi, féltve őrzött tárgyakból kiállítást hoznak létre. Közben persze tanulnak, barátkoznak, és már szerelmek is szövődnek. Ez utóbbi szál azonban éppen csak finoman megjelenik, így a kötet egyáltalán nem válik lányosan romantikussá, teljesen uniszex, fiúk számára is kellően vagány marad.

Olvass tovább →

Vajon ki van a fotón?

A Cvikkedli egyszerre könnyed, bájos, mégis egyedi és tartalmas mese. Ha elárulom azt is, hogy Janikovszky Éva a szerzője, akkor már nem is kérdés, hogyan lehetséges ez – hiszen tőle pontosan ezt szoktuk meg a többi könyvében is.

A Cvikkedli az én polcomon tanyázott, de már felnőttként vásároltam – őszintén szólva nem is emlékszem, hogyan, mikor vagy miért. A Csipike és A szomjas troll közelében található, és amikor ezeket befejeztük, megakadt rajta a szemem, és én javasoltam a gyerekemnek esti (fel)olvasmánynak. A történetet ismertem, ugyanis a könyvecskét már olvastam korábban.

Az is kiderül, ki az ablakban ülő, szomorú hölgy

A kötetben egyetlen hosszabb (de nem nagyon hosszú) mese található, ha több nekifutásra olvassuk fel, akkor érdemes megtalálni azokat a pontokat a szövegben, ahol könnyen letehető, majd hasonlóképpen egyszerűen felvehető a sztori fonala. Főhősünk, az iskolás Dani talál egy régi fotót, amelyen egy szivarozó, cvikkert viselő úriember látható, aki – fényképtől váratlan módon – mozgatja az orrát. Dani nyomozni kezd, de eleinte senki nem tudja a családban, ki a képen szereplő férfi. Dani azonban nem adja fel… és végül nemcsak az derül ki, ki van a fotón, hanem a sorsát is sikerül megnyugtatóan elrendezni.

Olvass tovább →

Amikor nevetésbe fulladt a versolvasás…

A klasszikussá nemesedő könyvek is lehetnek lebilincselőek, sőt nem véletlenül válik egy-egy alkotás ikonikussá. Ezt magam is újra megtapasztaltam, amikor az utóbbi hetekben elolvastuk Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című kötetét. Kétszer is. Először augusztusban (nyáron kapta ezt a művet a gyermekem), majd szeptember végén másodszor, a fiam kérésére.

Mivel a kiadó – a Móra – kilencéves kortól ajánlja ezt a könyvet, picit gondolkodtam azon, megkapja-e már, de mivel az utolsó időszakban az óvodában is találkozott vele, és láthatóan tetszett neki, úgy döntöttem, megpróbálkozunk vele. Ha nem érti, ha még túl nehéz neki, ha nem tetszik, legfeljebb nem olvassuk végig, félretesszük későbbre.

Csodálatos, különleges lények a kötet főszereplői

Végül erre nem volt szükség. Az első betűtől az utolsóig feszült figyelemmel és nagy érdeklődéssel hallgatta. Kedvence a versírós történet lett, amelyen hangosan kacagott – bevallom, ezt a mesét én sem bírtam nevetés nélkül felolvasni, egyszerűen elröhögtem magam a szövegen, ami nem sokszor fordult elő még. Pedig emlékeztem erre a történetre és a sok zagyva költeményre gyerekkoromból. (Másodszor azért már kellő komolyságot tudtam magamra erőltetni.)

Olvass tovább →

Mire jó az írás, olvasás, számolás?

Nem az iskolának, az életnek tanulunk – hallottam sokszor a latin eredetű mondást gyerekkoromban, iskolásként. S néha (gyakran?) nehéz volt elképzelni, mi mindenre lesz majd jó az a tudás, amire a suliban szert teszek. Nos… mindent természetesen nem használok, sok mindent el is felejtettem, de azért vannak olyan dolgok, amelyek segítségemre vannak. Például az írás és az olvasás. 🙂

Pöszke nem várja az iskolát, nem is szeret beszélni róla, de amikor elsős barátjával, Danival mirejót kezd játszani, kiderül, mennyi mindenre használható az a tudás, amelyet az iskolapadban ülve szívnak magukba a gyerekek. S apránként megbarátkozik a gondolattal, hogy ősztől ő is iskolás lesz.

A két főszereplő, Pöszke és Dani a borítón

Érdekes játék a gyerekek szemével nézni, mire lehet jó az iskolában szerzett tudás, miért érdemes megtanulni olvasni, számolni, írni. Janikovszky Éva pedig nagy mestere volt annak, hogy betekintést engedjen a gyerekek lelkébe és fejébe, sőt eszünkbe juttatja azt is, hogyan gondolkodtunk mi magunk is gyerekként. Amikor az óvodakezdésre készültünk, nem hagyhattuk ki a Már óvodás vagyok című könyvét, s most, az iskola küszöbén ugyanígy alapműnek bizonyult számunkra a Már iskolás vagyok, amelyben az előző kötetben megismert gyerekekkel találkozunk újra – csak kicsit idősebb életkorban.

Olvass tovább →

Mint két tojás: a dakszliikrek

Végtelenül kedves és mosolyra derítő könyvet vettünk kezünkbe nemrég: Bertalan és Barnabás történetét. A kötet címe is ez: Bertalan és Barnabás. Ha még hozzáteszem, hogy az író Janikovszky Éva, ráadásul Réber László készítette a rajzokat, akkor talán nem is kell többet írnom, ez a szerzőpáros olyan klasszikusnak számít ma már, hogy nem is igényel bővebb kommentárt: nevük garancia arra, hogy remek gyermekkönyvet olvashatunk.

Szellemes, vidám, könnyed, bájos történet és kötet

Így is történt, de azért szeretnék mégis kicsit többet írni erről az alkotásról, mert megérdemli. 🙂

Olvass tovább →

Aki belelátott a gyerekek fejébe

Ez a cím akár félelmetesen is hangozhat, de semmilyen ijesztő dolog nem következik… 🙂 Egy olyan magyar írónőről szól ez a poszt, akinél jobban talán senki sem örökítette meg a gyerekek észjárását. Janikovszky Éva – merthogy róla van szó – egyes szám első személyben megírt gyerekkönyveit (csak néhány cím: Már megint, Akár hiszed, akár nem, Velem mindig történik valami, Te is tudod?) faltuk kisdiákként. Az iskolai könyvtárból sorra kölcsönöztük ki őket, szinte egymással versenyezve. Imádtam, az osztálytársaim is imádták. Még azok a fiúk is, akik amúgy nem voltak nagy könyvmolyok.

Emlékezetes írás emlékezetes illusztrációkkal

Ezek a kis kötetek kellemes olvasmányok voltak a betűk birodalmába lépő nebulóknak, hiszen viszonylag kevés a szöveg a sok kép mellett, nagyon szórakoztatóak, és könnyen belehelyezkedtünk a főszereplő gyerek lelkivilágába – hiszen „sorstársnak” éreztük. Mert gyerekként tényleg nem értettük, miért kell szót fogadni, milyen válaszokat várnak tőlünk a felnőttek a fura kérdéseikre, és úgy éreztük, mi egészen másmilyen felnőttek leszünk majd…

Olvass tovább →