Hónapok óta a Kis-Balaton rejtett zugait járjuk – persze nem a valóságban (sajnos), hanem képzeletben. Megcsodáljuk a vízimadarakat, figyeljük az időjárás változását, és élvezzük a térdig érő havat. Talán még a lágy nyári szellőt és a csípős téli szelet is érezzük az arcbőrünkön…
Fekete István Tüskevár című klasszikusát ősszel vettem elő esti felolvasásokhoz. Bár még nem találkozott vele (alsóban nem volt kötelező olvasmány nekik), abban bíztam, hogy természetkedvelő gyerekemnek tetszik majd a regény, Matula összes bölcsességével és Tutajos minden csetlésével-botlásával együtt. Nem tévedtem. Kiskamasz fiam élvezte a leírásokat, a kalandokat, és a mainál határozottan lassabb elbeszélői tempó sem zavarta – egyetlen percig sem unatkozott.
Őszintén bevallom, én is örömmel merültem el ebben a fajta lelassulásban és a természet ezernyi felvillanó képében, a Kis-Balaton látványában, a hetven évvel ezelőtti világban. Régen sok minden más volt, valóban. Másképp beszéltek és másként éltek az emberek, mint manapság. A gyermekem furcsállotta – rá is kérdezett –, hogy az idős Matula magázta a tizenéves gyerekeket, és az ifjú szerelmespár, Béla és Kati is magázódtak. A városi népek „urak” voltak, s noha a regény az ötvenes években készült és játszódik, a szereplők sok szokása még a korábbi évtizedek gyakorlatát idézi. Az általános gondolkodásmód is gyakran eltér a maitól.
