A szép bárányfelhő titka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek bárányfelhőcske. Amolyan szép, fehér, göndör bárányfelhő – amilyenre először gondolnánk. Sokan megcsodálták az égen úszkáló felhőt, szabályos alakját, bodrait, sőt néhányan még le is fényképezték.

A kis bárányfelhő pedig csak úszott, úszott az égen, és miközben mások áhítattal bámulták, ő egyáltalán nem volt elégedett. Nem szeretett szép bárányfelhő lenni. Vágya szerint nagy, szürke viharfelhővé változott volna, villámlással, dörgéssel és jókora zuháréval. De hiába: ártalmatlan bárányfelhőként nemhogy dörögni és villámlani nem tudott, de egyetlen csepp vizet sem volt képes kifacsarni magából. Pedig de jó lenne egyszer – legalább csak egyetlenegyszer – jól megáztatni egy szántóföldet és kiesni magából minden örömet, bánatot, gondolatot!

Ahogy a bárányfelhő ezen törte a fejét és búslakodott, a szél észrevette, hogy lógatja az orrát.

– Mi a baj, komám? – érdeklődött.

A bárányfelhő elpanaszolta neki, hogy mennyire unalmas mindig ilyen szép, szelíd bárányfelhőnek lenni. Úgy kipróbálná már magát igazi viharfelhőként!

Olvass tovább →

Babber lovag az óvodában

Babber lovag izgatottan várta azt a napot, amikor elkezdhetett óvodába járni. Anya gyakran beszélt neki az oviról, néhányszor jártak is ott. Rengeteg játék volt a polcokon, sok-sok gyerek a szobákban, az óvó nénik pedig kedvesen fogadták.

Egyetlen dolog miatt nem örült annak, hogy már ovis nagyfiú lesz. El sem tudta képzelni, hogyan telnek majd a napok anya nélkül. Kinek fog szólni, ha pisilni kell? Ki törli meg az orrát? Ki segít felöltözni? Ki ad neki tízórait? Ki játszik vele?

Az első napon azonban boldog várakozással lépte át az óvoda kapuját Babber lovag, és jól érezte ott magát. Anya még csak kis időre ment el, de Babber olyan sok újdonságot látott, hogy szinte észre sem vette a hiányát. Másnap még mindig érdekesnek találta az óvodát, de délben azért már nagyon várta anyát. A következő reggel nehezen búcsúzott el, nem szívesen vette tudomásul, hogy egyedül kell ott maradnia. A negyedik napon sírva kapaszkodott anya nyakába, és bizony kellett egy kis idő, míg megnyugodott.

De nem lett jókedve később sem. Szomorúan nézegette a játékokat és a többi gyereket. Idegennek érezte őket is, az óvó néniket is. Bárcsak itt lenne anya! – gondolta Babber, és könnyek szöktek a szemébe.

– Mit látok, csak nem pityeregsz? – szólt rá egy ismerős hang.

Olvass tovább →