Másnap hasonlóan kezes bárányként viselkedett, és egyszer csak tényleg kitárult a kapu. A lovacska az első pillanatban el sem hitte, hogy végre kisétálhat rajta. De lovasa magabiztos kézzel pontosan arra irányította. A lovacska örömében felnyerített. Legszívesebben kirohant volna, de tudta, még nem érkezett el a megfelelő pillanat. Méltóságteljesen kilépegetett, és látta, hogy közben édesanyja is kapott egy lovast, és követik őket. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta abban, hogy véghez vigye a tervét.
Amikor a rétre értek, a lovacska vadul hánykolódni kezdett, majd két lábra ágaskodott, és megrázta magát. A lovasa kapaszkodott, miközben igyekezett megfékezni, de a lovacska olyan erővel próbált szabadulni, hogy a férfi nem tudta tartani: leesett róla. A lovacskának nem kellett több, vad vágtába kezdett. Élvezte a sebességet, a szabadságot, azt, ahogy a szél belekap a sörényébe. Végre nem irányítja senki, száguldhat! Mögötte kiabáltak, az édesanyja is nyerített, de a lovacska nem figyelt rájuk. Csak suhant, suhant előre, már a rét szélén járt, de ezúttal nem fordult vissza, ahogy szokott. Még, még, még – gondolta mohón, és tovább robogott. Átugrott a bokrokon, ki a szántóföldre, majd egy legelő következett, és váratlanul egy szikla bukkant fel. A lovacska megtorpant, de a nagy lendület vitte tovább, és képtelen volt megállni. A szikla alatt folyó húzódott, a lovacska belepottyant. A mederben éles, hegyes kövek bújtak meg, felsértették a lovacska lábát.